Caracasban egész évben tavasz van

Caracast a tengertől elválasztó hegyek teszik különlegessé

Venezuela nemcsak a föld egyik legszebb országa, hanem a természeti kincseket tekintve is az egyik leggazdagabb. Ezért is drámai látni, hogy ez az egykor módos, csodálatos Dél-Amerikai ország a csőd szélére került – mondja Szolnok Péter a portugál TAP légitársaság magyarországi vezetője, aki a közelmúltban járt középiskolai tanulmányainak országában.

– Tizennégy éves kamaszként kerültem Venezuelába, ami a szocialista Magyarország után minden szempontból egy másik világ volt – magyarázza Szolnok Péter. – Az, hogy akkoriban tényleg világsiker volt az Ikarus, jól mutatja: 1975-ben Magyarország elnyerte azt a tendert, amiben a caracasi önkormányzat 645 Ikarus autóbuszt rendelt. Édesapámat a MOGÜRT külkereskedelmi cég küldte ki négy évre, kapcsolattartónak.

Én pedig ott kezdtem a gimnáziumot és 18 évesen ott is érettségiztem, ami hatalmas élményt jelentett, mert Latin-Amerikában élni egy teljesen más közegben, egy olyan országban, ami nekem akkor egy óriási kihívást jelentett, mert spanyolul nem beszéltem még, és egy olyan iskolába kerültem, ahol nagyon komolyan vették a tanulást. Ez volt Caracas egyik kiemelkedő gimnáziuma a Colégio de Santiago de León de Caracas, ahonnan jónevű doktorok, ügyvédek, mérnökök kerültek ki. És pont idén volt a negyvenedik érettségi találkozónk, amire lementem.

 

Szolnok Péter elmondása szerint Venezuela akkor önállósította az olajiparát és nagyon gazdag országnak számított, ahol mivel az amerikaiak azért ott maradtak, az áruválaszték is bőséges volt. Épült az infrastruktúra, fejlődött a turizmus, amihez jó alapot adott, hogy a főváros Caracas fekvése kiváló. Miközben 15 fokra van északra az egyenlítőtől, de egy völgyben fekszik 1200 méter magason. Ami azzal jár, hogy egész évben tavasz van, 22 és 28 fok közötti hőmérséklettel.

– Nem véletlen, hogy óriási olasz, portugál, spanyol, német kolóniák voltak az országban, aminek úgy voltam élvezője, hogy szerettem focizni, – itthon a Vasasban játszottam – és odakint az olasz kolónia csapatába sikerült bekerülnöm: a Centro Italo-Venezolano Club csapatában játszhattam jobb hátvédet és a szocializmusból kikerülve egy amerikai stílusú klubba járhattam, ahol uszoda van, gyönyörű foci pálya, este kávézás, színház. Olyan világ volt ez, ami még Dél-Amerikában sem volt szokványos. És ezt mind, mind az autóbuszoknak köszönhetem.

Hétköznapi utcakép

Ha most meglátok egy IKARUS 280-as buszt a körúton mindig elmosolyodom, hogy ez másnak azt jelentheti, milyen öreg, koszos autóbusz, ami előttem viszont egykoron a földi paradicsomot nyitotta meg, hiszen Latin-Amerikában egy olyan nyitottságot, olyan életstílust, életvitelt tettem magamévá, ami azóta is végigkíséri az életemet. Mert a venezuelai emberek akkor is szerették a zenét, szerettek táncolni, gitározni, énekelni, barátságosak, közvetlenek voltak. És igen a szemléletük olyan… “mindenre ráérünk… nem kell kapkodni…” volt.

Ez az indulás az üzletember későbbi pályáját is meghatározta, hiszen a Malévhez kerülve Spanyolországban is tevékenykedett kiküldöttként. Amikor pedig a portugál légitársaság magyarországi vezetését jó tíz éve elfogadta, ismét lehetőség nyílott arra, hogy csoportokat szervezve, Liszabonon át, közeli kapcsolatba kerüljön fiatalkori álmai országával, másoknak is megmutatva Venezuela csodáit.

– Venezueláról korábban is a legtöbben csak bőséges olajkincse kapcsán hallottak, pedig az ország káprázatos természeti kincsekben is gazdag. Venezuela: már a nevében hordozza, hogy a Kis Velence, ahol a Maracaibo-tó egyik részéből most olajkutakat látni, de a másik felében az ősi módra, cölöpös házakon élnek még a régi indián, vagy inkább most már azt mondanám, hogy falusi asszonyok, emberek, családok.

Amikor behajóztak a spanyolok, azt mondták, milyen érdekes, mintha Venezia-ban járnánk és innen kapta a nevét az ország. Ahol a szépséges Caracason kívül, ott van az ezer méter magas Ángel vízesés, délen pedig Canaima, az Orinoco csodálatos deltája, és ahol fürödni is jó, az Isla Margarita nevű bájos kis szigete.

Vagy ott van Caracastól 200 kilométerre északra a Karib- tengerben, Los Roques, ami érintetlen szépségével olyan, mintha a Seychelle szigeteken lennénk. És akkor még nem beszéltünk az Andok 5200 méter magas hófedte hegycsúcsáról.

Miközben nagyon szép szavannás, mocsaras területek vannak az Orinoco nyugati területein, ami nagyon hasonlít a brazil Pantanal-ra, ahol a jaguároktól kezdve aligátor, vízidisznó és még sok fajta állat megtalálható és a madárvilága is fantasztikus.

A lapos szavannáktól a magas hegyvidéken át, az őserdőkig minden megvan ebben az országban. Annak idején az is csodaszámba ment, hogy a Caracast a tengertől elválasztó Avila hegy (2478m) az egyik hotelnek van egy korcsolyapályája: 15 fokra az egyenlítőtől északra, fölveszed a korcsolyacipődet, lenézel és ott van alattad a felhőkarcolókkal tarkított Caracas, te meg fönt korcsolyázol. Tényleg Amerika volt oda bevezetve.

Beszélgetésünk itt fordul borúsabbra, mert legfrissebb tapasztalatai Szolnok Pétert is elszomorították, ugyanis a jelenlegi politikai helyzet korántsem csábító és biztonság szempontjából sem különösebben ajánlott odamenni.

Pedig Venezuelában a mai napig elég szép magyar kolónia él: a második világháború kapcsán, és 1956 után egy közel tízezres magyar közösség telepedett le az országban. Nem véletlen, hogy Szolnok Péterben máig megmaradt, amikor Caracas utcáin sétálva meglátta hentest a táblára pedig az volt kiírva, hogy Budapest.

– Azt hiszem Pista bácsinak hívták és nagyon szívesen segített, mondván, hogy bár gyulai kolbásza nincs, mert azt képtelenség volt beszerezni, de a legfrissebb borjú, marha, bárányhúsokat mindig félretette a magyaroknak, amit persze mi, kiküldöttek itthon nem láttunk azelőtt…

De vissza a jelenbe, ahol az embernek tényleg kétszer meg kell gondolnia, hogy miért, s miként utazik a politika dúlta Venezuelába, ahol az a legjobb, ha ismerősök is várják. Akik büszkén mondták, hogy páncélozott autóval mentek egykori osztálytársukért a reptérre. Szolnok Péter azt mondja, betartotta, amit mondtak neki: kocsival közlekedett és a szállodája környékén csak napközben sétált, mert azt tanácsolták, este 8 után ne tegye. Hozzátéve: rengeteg pisztoly van kint közkézen és az anarchikus állapotok között kevés dolog van biztonságban.

– Nagyon furcsa volt mindezt elfogadni egy olyan országban, amit gyerekkoromban a nyitottság és a bőség zavara jellemzett. De el kellett fogadnom azt, hogy olyan magas az infláció, hogy a készpénznek nincs értéke, mindenki kártyával fizet, a kártyán is tulajdonképpen olyan összegek vannak, amit aznap dollárról valahogy beváltanak – amiből rengeteget tartanak illegálisan. Mindenki a rokonain, ismerősein keresztül megpróbál dollárt szerezni és azt frissen beváltani. Nem is nagyon tudom, hogy működik egyáltalán a venezuelai gazdaság, hogy hogy tud így egyáltalán életben maradni, de optimista vagyok, mert biztos vagyok abban, hogy jönnek még jobb idők erre a jobb sorsra érdemes országra, művelt és büszke lakosaira, amelynek már csak olaj és bauxit készlete miatt is békében és jólétben kellene élnie.