Hogy kerülnek topmenedzserek egy rockbandába?  

Chris Mattheisen (b) Suga János (j)

Mi visz rá egy topmenedzsert arra, hogy gitárt fogjon a kezébe, koncerten énekeljen? Az egyik legnépszerűbb profi minőségű hobbizenekar, a Bonus Track története könyörtelenül megmutatja mi vezet egy menedzsert a zenéléshez és mi a különbség a profi-profi és a hobbi-profi zenészek élete között.

Ráadásszám. Angolul ezt jelenti az, hogy Bonus Track. Ami egy olyan magyar hobbi rock zenekart takar, amit egy volt és egy jelenlegi csúcsmenedzser mellett egy, a szakmájában magasan jegyzett fotós és három további profi zenész juttatott el arra a szintre, amivel már a nagyobb hazai fesztiválokon is szívesen látott fellépőnek számítanak. Az elmúlt 40 év rockslágereit felvonultató Like a Rolling Stone produkciójukhoz pedig olyan sikeres színészek társultak, mint  Ónodi Eszter, Gryllus Dorka, Pásztor Anna, Thuróczy Szabolcs, Simon Kornél és Tompos Kátya.

A beszélgetőpartnerek: a Bonus Track énekes-gitárosa a korábbi csúcsmenedzser Chris Mattheisen, aki a közelmúltban távozott a Magyar Telekom vezérigazgatói székéből. Énekes frontembere Suga János, a Market Építő Zrt. vezérigazgató-helyettese, a basszusgitáros pedig az egyik legismertebb sajtófotós Fényes Gábor, aki New York szerelmeseként már két fotóalbumot is megjelentetett a Nagy Almának is nevezett metropoliszól. A három eltérő karakter és életpálya közös nevezője a 10 éve kedvtelésből, garázs zenekarként indult Bonus Track. A zenekarral kapcsolatban sokan tették már fel azt a kérdés: miért kell egy topmenedzsernek koncerten gitároznia, miközben a haverokkal otthon is elzenélgethetne? A válasz talán egyszerűbb is, mint gondolnánk. De jöjjön először a kérdés: honnan indult ez az egész?

Chris Mattheisen (b) Suga János (j)

Chris Mattheisen: Jánossal még a múltból ismertük egymást.  Akkor még a Westel marketing vezérigazgató-helyettese voltam, ő pedig a magyarországi Motorola ügyvezetője.

Suga János: A Níluson, egy üzleti úton találkoztunk először. A hajóúton beszélgettünk, és már akkor, az üzleti kapcsolattól függetlenül kialakult közöttünk egyfajta szimpátia. Ezután sokáig nem is találkoztunk, de egy újságcikkben felfigyeltem egy képre, amin Chris gitározott. Később, amikor egy fogadáson találkoztunk kiderült, hogy zenél.

Fényes Gábor: Mi Jánossal Óbudán az általános iskolában hat évig egy padban ültünk, és már akkor megalapítottuk az első zenekarunkat. Voltak helyi sikereink, koncertjeink, de a zenekar a karrierépítés során szétesett. Ahogy múlt az idő sok dolgos év után, elérkezett a pillanat, amikor végiggondoltam, mi az, ami hiányzik az életemből. Arra jutottam, hogy ez a zenélés: nem kellett volna azt abbahagyni. Így aztán néhány haverral összehoztunk egy garázszenekart, és mivel nem volt énekes, egyből Jánost hívtam, aki azonnal igent mondott. Ő szólt a Chrisnek, aki szintén rögtön jött, mert a zenélés egy olyan hívó szó, amire mindenki azonnal megmozdul, akinek valami köze van hozzá.

Chris Mattheisen: A kilencvenes években egyébként a Crazy Caféban játszottam egyedül, egy szál gitárral, de ezt abba kellett hagynom, amikor jött a család. Ám most, amikor János révén jött a lehetőség, hogy végre együttesben játsszak, ez olyan alkalomnak tűnt, amiről tudtam, hogy nem szabad kihagyni. Ez a most, vagy soha érzése volt.

– Különösen csúcs menedzserként milyen érzés egy egészen másfajta közeg előtt, a hierarchikus pozíció előnyét hátrahagyva játszani, létezni?

Chris Mattheisen: A menedzsereknek is van hobbijuk. Van, aki golfozik, van, aki vitorlázik, vagy éppen túrázik. Én gitározni szeretek, és számomra sosem a topmenedzseri környezet jelentette az egyetlen életteret. Mindig természetes volt számomra, hogy vadidegen környezetben is otthon érezzem magam olyan emberek között, akik ugyanazt szeretik, amit én.

Suga János: Van egy közös ismerősünk, egy ismert személyiség, aki sokáig titkolta, hogy gitározik. Úgy érezte, ha ez kitudódna, a környezete topmenedzserként nem venné komolyan, és negatívan hatna a karrierjére. Aztán külföldön dolgozva nemzetközi környezetében egyszer mégiscsak kiderült, hogy gitározik. Ezt követően az egyik kollégája vallotta be töredelmesen, hogy szaxofonozik, a harmadik pedig azt, hogy dobol… Vagyis a társadalmi előítélettől tartva, mindegyikük sokáig inkább magában tartotta azt a tudást, amire szerintem inkább büszkének kellett volna lenniük.

Chris Mattheisen: Ezzel kapcsolatban érdekes dolog történt a Telekomon belül. Mert amikor elkezdtem zenélni a Bonus Trackkel, nem nagyon akartam reklámozni a cégen belül. Nem akartam visszaélni a helyzetemmel, nem akartam, hogy a munkatársak kötelezőnek érezzék, hogy a főnök koncertjén ott kelljen lelkesedniük. Előbb utóbb azért mégis kiderült, és utána már egyre többen jöttek, hogy elmondják, hogy nekik is van zenekaruk. Ennek hatására szerveztük meg két éve az Akváriumban a Battle of the Band-et, ahol mindenki bemutathatta a bandáját, és utána ez az esemény és a közös élmény is kifejezetten segített a személyes kapcsolatok, valamint a céges együttműködés erősödésében.

– A zenélés gondolom a menedzserek számára kiemelten fontos relaxációban is segít.

Suga János: Egyértelműen. Amikor egy nehéz nap után este hétkor a próbára indulok, gyakran kívánom a pokolba az egészet, de amikor belekezdünk a zenélésbe, az olyan feszültségoldó, hogy este 11-kor már szellemileg teljesen felfrissülve indulok haza. Olyan ez, mint amikor az ember lefut egy hosszabb távot, és bár utána fizikailag elfárad, ám szellemileg újjáéled, erőre kap. Ez pedig tökéletes ellenszer a menedzsereket a napi mókuskerék effektus miatt fenyegető kiégés ellen is.

Chris Mattheisen: Nagyon érdekes ez, mert amikor kilenc éve beszálltam az együttesbe attól féltem, a céges feladataim miatt nem lesz időm zenélni. De a végén a próbák és koncertek 90 százalékán ott voltam, mert annyira fontos lett a számomra.

Fényes Gábor (b) Chris Mattheisen (j)

Fényes Gábor: A legnagyobb sztori az volt, amikor kiderült, hogy Chris egy fontos üzleti megbeszélés miatt nem tud eljönni a lemezbemutató koncertünkre. Nézte, nézte a naptárát, és másnap átszervezte a megbeszélést, így nem maradt le a koncertről, miközben a várt üzlet is megszületett.

– Miért éppen rock and roll?

Fényes Gábor: Azért, mert gyerekkorunk óta ez a mi zenénk. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű, mert néha szinte vérre menő viták vannak arról, hogy mi kerüljön a repertoárba.

Chris Mattheisen: Az évek alatt nagyon sokat változott a menü: megtapasztaltuk mi az, ami jó nekünk és mi az, amit a közönség is kedvel.

Suga János: Az elején nagyon nagy befektetés volt, hogy kialakítsunk és betanuljunk egy repertoárt, de amikor már van 50-60 dalod, amit te írtál, vagy feldolgoztál – mert ez is komoly energiákat igényel –, akkor már sokkal könnyebben megy egy-két új nóta betanulása. Ebben persze az is segít, hogy mögöttünk van már 120 koncert, egy fizikai és egy virtuális nagylemez és az a stúdiómunka, ami nagyban segíti a tökéletesedést a gyors visszajelzéssel. Szóval a zenélés egyben az agytekervények tréningjének is felfogható.

Fényes Gábor: Az, hogy valaki egymaga otthon gitározik és énekel, az nagyon jó dolog, de az igazi feladat az, amikor egy zenekarban minden hangszernek együtt kell jól szólnia. Ez a fajta kohézió pedig nem is mehet anélkül, hogy emberileg is ne legyen nagyon összetartó a banda. Mert a zenéléssel olyan fajta barátság alakul ki, ami plusz tartalmat ad az ember életének.

Chris Mattheisen: A zenélésben az is jó, hogy egészen másfajta agytekervényeket tornáztat meg, mint amit menedzserként használunk. Ráadásul a zenélés azt is kikényszeríti belőled, hogy teljes valóddal az adott pillanatnak élj, mert a tökéletes a produkció érdekében muszáj odafigyelned a többiekre.

Suga János: Számomra az is érdekes, hogy bár az évek alatt többször váltottam munkahelyet, az sosem merült fel, hogy egy új feladat miatt elhagyom az együttest, felhagyok a zenéléssel. Számomra olyan ez, mint amikor a gyerek iskolába meg, és mellette mondjuk, elmegy sportolni is, ahol egészen más élmények érik, más közösségbe kerül, és másfajta tudást is magára szed, amitől még tartalmasabbnak érezheti a mindennapjait. A zenekar is olyan, mint egy csapat, nem könnyű összetartani, és itt is megvannak a szerepek: van, aki kreatív, van, aki az üzlethez ért és van, aki csak akkor szólal meg, amikor tényleg hozzá tud tenni a dolgokhoz. Vagyis a zenei tudás fontos, de ez önmagában nem elég: egy zenekar attól lesz jó, ha minden tekintetben kiérződik az összehangolt csapatmunka. Nem véletlen, hogy akik minket látnak, hallanak, gyakran mondják: rajtunk látszik, hogy tényleg élvezzük is, amit csinálunk.

Chris Mattheisen: És mindezt át is adjuk a közönségnek.

Suga János: Próbálni sem azért próbálunk, mert muszáj, hanem azért, mert szeretünk együtt lenni, szeretünk próbálni. Az pedig külön jóleső érzés, hogy a Like Rolling Stone projektünk színészei kezdik átérezni mindezt, és látjuk rajtuk, hogy egyre jobban élvezik, amit csinálnak.

– Hány különóra kellett a profinak tekinthető szint eléréséhez?

Suga János: Én elég sokáig jártam énektanárhoz, mert úgy éreztem, amennyire lehet, muszáj fejlesztenem az énektudásomat. Emellett beugróként játszottam Tunyogi Péter Pardon nevű zenekarában. Pétertől sokat tanultam.

Chris Mattheisen: Számomra az együtt zenélés hozott plusztudást és tapasztalatot, mert ez egészen más, mint a szólista lét. A technikai részt memorizálni aztán egy számot lejátszani ugyan nem könnyű, de az igazi kihívás az, hogy miként lesz ebből egy sikeres fellépés, egy olyan hangzás, amire büszke lehetsz, és olyan produkció, amivel a közönséget is élményekben gazdagabbá teheted.

Fényes Gábor: Itt van az a pont, amikor el kell mondani, hogy itt most hárman vagyunk, de a zenekar tagjai közül még ketten olyan magas zenei színvonalon állnak, hogy mi a mai napig is nagyon sokat tanulunk tőlük dinamikában, előadásmódban, összhangzásban. A csapat zenei főnöke Giret Gábor gitáros, basszusgitáros, Kottler Ákos dobos és Hudák Imre gitáros, akik nélkül nem jutottunk volna el erre a szintre.

Chris Mattheisen: Ez a zenekar lényege: mindenki tanul valamit a másiktól, és egy percig sem csinál presztízskérdést abból, ha a másik jobb valamiben.

Fényes Gábor: Az én helyzetem annyiból sajátos, hogy már tízen évesen zenésznek tanultam. Előbb kezdtem el komolyan zenélni, minthogy eldöntöttem, hogy zenész leszek. Csakhogy később, amikor huszonéves lettem, a sokadik zenekar is feloszlott, mert mindig elvittek valakit katonának, vagy valamiért sosem tudtunk végigcsinálni úgy egy műsort, hogy a banda úgy álljon össze, ahogy igazából akartuk. Így aztán hagytam az egészet a fenébe, és eltelt egy olyan laza húsz év zenélés nélkül. De amikor az ember újból elkezd játszani, az természetesen ad egy kondíciót. Ugyanúgy, mint amikor körbefutod a Margitszigetet, és először meg akarsz halni, de amikor már rendszeresen körbefutod, az ad egy olyan kondit, hogy mindent kibírsz. Így van a gitározásban is. Az, hogy már tíz éve zenekarban játszunk az ad egy olyan fajta rutint, amit a zeneoktatói munkaközösségben a gitártanáromtól nem tudtam volna megtanulni. Vagyis a manuális tudás, az, hogy a magunk szintjén magabiztosan játszunk, már mindannyiunknak megvolt, de egy élvezetes színpadi produkcióhoz ennél magasabb szintre, a tökéletes együtthangzásra is szükség van.

– Szóba került az üzlet. Egy hobbizenekart ez milyen szinten érdekel?

Suga János: Mi azt a célt tűztük magunk elé, hogy ez a történet önfenntartó lesz. Ami azt jelenti, hogy a fellépéseink költségeit – például a szállítást, a technikai személyzet költségét – már nem a saját zsebünkből kell fizetni, ami nemcsak anyagilag számít, hanem önbizalmat is ad a zenéléshez. A zenélésből persze így sem tudnánk megélni, sőt még másodállásnak se lenne nyereséges, de persze nem is ez a cél.

Fényes Gábor: Ha azt veszem, hogy az alapfelszerelések mibe kerültek, biztos, hogy még mindig a nullszaldó alatt vagyunk.

Chris Mattheisen: Biztos vagyok benne, hogy ha a Telekom vezetőjeként, profitorientáltan néztem volna ezt a projektet, akkor rögtön be kellett volna zárni ezt a boltot.

Suga János: Én azt látom a fiúkon, hogy szenvedélyükké vált a hangszerek gyűjtése, és ez olyan, mint a veterán autó: bizonyos életkor felett már növekszik az értékük.

Chris Mattheisen: Amerikában például vannak olyan hangszerek, amelyek, ha bizonyos fajta fából készülnek, akkor azokat nem lehet más országba kivinni.  A gitárok között vannak például olyan, főként 60-as 70-es években készült hangszerek, amelyek ma azért is irdatlanul drágák, mert azok a különleges fák, amelyekből készültek, már egyszerűen nem léteznek, vagy olyan védettségűek, hogy nem lehet belőlük hangszert készíteni.

– A Bonus Track ma már elég sok olyan fesztiválon is fellép, ami a fiataloké, miközben különböző klubbokban is megfordult a zenekar. De ki a törzsközönség?

Fényes Gábor: A negyven pluszosok és mindenki, aki szereti ezt a fajta rockot és életérzést.

Suga János: Eleinte az Old Man’s volt epicentrum, ahol kialakult egy mag, de sajnos az a hely tönkrement, most pedig az Apropó került új tulajhoz, aki nem híve az élő zenének. Manapság a Hard Rock Cafeban fordulunk meg viszonylag gyakran. Az ottani sikereink nekünk azért is fontos visszajelzés, mert ott nem a saját közönségünkkel találkozunk, hanem a nagyjából 200 fős publikum főleg külföldiekből áll.

Fényes Gábor: Ez azért fontos, mert ők nem ismernek minket, és ezért külön jól esik a pozitív visszajelzés.

Suga János: Jönnek, fotóznak és van, aki még azt is megkérdezi, merre koncertezünk a világban. Sajnos Pesten sorra zárnak be azok a helyek, ahol az élő rockzenének még helye lenne. Ezért is az álmunk, hogy egyszer legyen egy olyan törzshelyünk, ami a miénk, vagy amit mi menedzselünk, és ahol  a zenekarok, a kezdők és a profik zenéjét – a hangzástól a kiszolgálásig – a legmagasabb minőség mellett lehetne élvezni.

– Topmenedzserként, mondjuk egy koncerthelyszín elvesztése kapcsán, érdekes lehet szembesülni olyan dolgokkal, amelyekben a döntés nem a saját kezükben van.

Chris Mattheisen: Hát igen. Itt egészen életbevágóan kerülnek elő az olyan fogalmak, mint a célközönség, a logisztika, a piacszegmentálás…

Fényes Gábor: Ennek kapcsán érzem azt, hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyunk, mert azok a zenész barátaink, akikkel 20 éve együtt indultunk, ma irigykedve néznek ránk, amiért mi egy egészen másfajta tudásból felépítettünk egy egzisztenciát, és nem vagyunk rászorulva arra, hogy ezt az egzisztenciát a zenéléssel teremtsük meg és tartsuk fenn. Mert ha abból kéne, bizony kellemetlen lenne szembesülni a főállású zenészek mai, frusztrált helyzetével, napi gondjaival.

Chris Mattheisen: Zenészként megélni persze – még ha jó is vagy – mindenhol a világon nagyon nehéz. Jellemző erre az az amerikai vicc, hogy a „zenész” az, aki az 5000 dolláros cuccával beszáll az 5000 dolláros autójába, hogy aztán 50 mérföldet menjen, hogy 50 dollárért zenéljen.

Suga János: Az biztos, hogy kell egy polgári foglalkozás. Nekünk szerencsére ez megvan. Talán nem baj, hogy annakidején feloszlott a bandánk, mert így másként alakult az életünk, és így most megengedhetjük magunknak, hogy anyagi tét nélkül törekedjünk a zenészi minőségre úgy, hogy mégsem ebből kell megélnünk.

Fényes Gábor: Az  biztos, hogy nem gondoltuk, amikor garázszenekarként újrakezdtük, hogy ez lesz a Bonus Track-ből. Az első nagyobb koncertünk után, nem is akartuk elhinni, hogy ez velünk történik, de reális emberek vagyunk, sok mindent láttunk már az életben, így a zenei sikereket is a helyén tudjuk kezelni. Nem vágyunk többre, mint az együtt zenélés örömére. Ez egyfajta igazi „bónusztrekk” az életünkben.