Az olasz büszkeség egy darabja is a sztrádaomlás áldozata lett. Mit tegyen az állam?

Hídkatasztrófa halottakkal: nem csak az autópályák állapotáról, a profitról és a felelősségről folyik a vita. Az olasz büszkeség egy darabját is maga alá temette a genovai átkelő törmeléke. Huszonnégy magántársaság kezében van az olasz sztrádabiznisz. Mit tegyen az állam?

A belügyminiszter hamar megtalálta a genovai katasztrófa felelősét: az EU kikényszerítette takarékossági intézkedések emberéleteket követeltek! – jelentette ki Matteo Silvini, aki egyben az euszkeptikus Északi-Liga elnöke is. Danilo Toninelli, az „5 Csillag Mozgalom“ (M5S) közlekedésért felelős minisztere az autópályákat üzemeltető „Autostrade per l’Italia“ vezetőinek felelősségre vonását helyezte kilátásba. “A társaság Európa legmagasabb útdíjait szedi be, miközben alig fizet a koncesszióért. Milliárdos a nyeresége, de csak pár millió eurót adózik.

Ráadásul az utak és hidak karbantartásáról sem gondoskodik.” Konklúziója a koncessziós szerződések felmondásának és az autópályákat államosításának szükségességét vonta le. 

Végül a miniszterelnök, Giuseppe Conte bejelentette a hivatalos döntés: az állam felmondja az Autostrade per l’Italiával kötött szerződéseket. Bármilyen népszerű a kijelentés, kérdés, hogy az államosítás mennyibe kerül az adófizetőknek, és változtat-e az infrastruktúra állapotán.

Az olaszok többszörösen nemzeti katasztrófaként élik meg a Morandi-híd összeomlását. Sok a halálos áldozat és a sérült, és hidak omlottak már össze Olaszországban, például nemrég a szicíliai Agrigentoban.

A genovai átkelő azonban szimbólum. Az olaszok büszkék autópályáikra. A világ első sztrádája Itáliában épült 1924-ben Milánó és a közeli Varese között. Az ‘50-es, ’60-as évek infrastruktúra fejlesztési láza pedig a háború utáni gazdasági csoda szimbóluma volt.

A korábban Nyugat-Európa szegényházának számító ország ebben az időben lett a világ 10 legnagyobb gazdaságának egyike. Ugyanakkor a híd a ligúr tengerparton végigfutó A10-es autópálya része volt, amely megépülésekor, a ‘60-as években számos műtárgyával mérnöki csúcsteljesítménynek számított.

Az autópályák nagy része az ‘50-es és ‘70-es évek között épültek, elsősorban a mai használok nagyszüleinek adójából. Kis mértékben azonban már ekkor is, később pedig fokozottan sor került a magántőke bevonására. A legnagyobb projekt az ’56 és ’62 között épült, Milánót Nápollyal összekötő, közel 800 km-es „L’Autostrada della Sole“ volt.

Napjainkra 7000 km-es autópályahálózattal büszkélkedhet Itália. Bár az utat tulajdonló társaságot már ‘87-ben tőzsdére vitték, ‘99-ig az állam volt a többségi tulajdonos. Jelenleg csak 1000 km sztrádát üzemeltet az állam, főleg dél-itáliai területen; használatuk ingyenes. Huszonnégy magántársaság kezében pedig 6000 km van.

Bármilyen kiváló minőségben is épültek a pályák, így a Monradi-híd is 50 évvel ezelőtt, nem napi 40 ezer autóra és túlsúlyos kamionokra tervezték.

Utóbbiak elszaporodásáért nagyban felelősek a horribilis olasz autópályadíjak; a szállítmányozók a teherautók agyonrakodásával próbálnak spórolni.

Az útdíj mértéke a megtett szakasz hosszától és a jármű méretétől függ. Az említett Milánó-Nápoly egyszeri megtétele személyautóknak 50, kamionoknak pedig 140 euróba kerül! A kilométerdíjak nem egységesek. A sok műtárgyat tartalmazó sztrádák, amilyen a genovai A10-es is, még drágábbak.

Nem csoda, hogy az autópályák, amelyekre egykor oly büszkék voltak az olaszok, évek óta bosszúságot jelentenek. Használatuk egyre drágább, az üzemeltetőknek mégis egyre kevesebbet áldoznak fenntartásukra (tavaly -7%) és fejlesztésükre (tavaly -2%). A növekvő bevételből nyereségüket gyarapítják. Pedig minden szakember tudja, hogy a sztrádák, különösen a feszített vasbetonból épült hidak élettartama véges, ill. karbantartásuk idővel egyre drágább.

7000 km-es hálózatából 1000 km sztrádát üzemeltet az állam. /A képre klikkelve a honlapra jut/

Habár a problémák közismertek, az olasz kormányok mégsem gyakorolnak évtizedek óta se politikai, se jogi nyomást a pályákat üzemeltető 24 cégre. Közülük messze legnagyobb a 3500 kilométert üzemeltető „Autostrade per l’Italia“. Ennek tulajdonosa az Atlantia S.p.A., amely mögött a Benetton-csoport áll!

A laikusokat ez bizonyára meglepi, pedig a venetoi cég sok éve jóval többet keres autópálya üzemeltetéssel, mint pulóverekkel. Az Atlantia Itáliában, Brazíliában, Chilében, Lengyelországban és Indiában összesen 5000 km utat üzemeltet a 2000-es évek eleje óta.  Ezek, a szintén az Atlantia által működtetett római repülőterek, valamint a Csalagút, melyben a cég 15%-os részesedéssel rendelkezik tavaly 6 milliárd euró bevételt termelt, amelyből 1,2 milliárd nyereség képződött! A cég tőzsdei értéke 22 milliárd euró. Kérdés, hogy a katasztrófa véget vet-e az Atlantia szárnyalásának, amely a spanyol Abartis megvásárlásával az előtt állt, hogy a világ legnagyobb sztrádaüzemeltetője legyen.

Hiába fenyeget a politika a koncessziók elvételével és kártérítési perekkel, az helyzet közel sem olyan egyszerű, mint elsőre látszik. Egyfelől a szakértők biztosra veszik, hogy a koncessziós szerződés idő előtti felmondása miatt az államnak és így az adófizetőknek 15-20 milliárd eurós kártérítést kellene fizetniük. Másfelől a kártérítéshez az üzemeltető súlyos mulasztását kellene az államnak bizonyítania. Nem lesz könnyű.

A hidat az utóbbi időben többször, részben külföldi szakértők bevonásával is ellenőrizték. Ráadásul a Benettonnál hivatkozhatnak arra is, hogy az elmúlt 5 évben összesen 1 milliárd eurót költöttek a kezelésükben lévő autópályák biztonságosabbá tételéért. A baleset az mutatja, hogy ez nem volt elég.

Egy régóta hangoztatott követelés szerint jogszabállyal kellene az üzemeltetőket kötelezni, hogy bevételük meghatározott részét karbantartásra, illetve invesztícióra fordítsák. Most a kormányzó M5S-től is e mellett van, holott a párt korábban következetesen – vezető politikusai szóhasználatával – “az adófizetők pénzének betonba öntése” ellen volt.

A magánkézben lévő autópályák ellenőrzése állami szervek által történik.

A párt önkormányzati képviselői Genovában is hangosan fellépték a Monradi-híd felújítása ellen. A kellemetlen szituációból úgy próbálnak kikeveredni, hogy mindenkinél hangosabban követelik az autópálya-üzemeltetők extraprofitjának korlátozását.

A szakértők az elkapkodott reprivatizációtól nem csak a magas költségek miatt óvnak. Az állam, ha ez lehetséges, még a magántársaságoknál is hanyagabb közútfenntartó – hívják fel a figyelmet. A magánkézben lévő autópályák ellenőrzése állami szervek által történik. A köztulajdonban lévő utakat, alagutakat, hidakat viszont ugyan azok a helyi, városi, regionális hatóságok kontrollálják, amelyek a fenntartásukról is gondoskodnak. Ergo, ha feszített egy helyhatóság költségvetési helyzete, szakhatósága egyszerűen lazábban ellenőriz.