Amikor egy szöuli, sanghaji, szingapúri és tokiói Z generációs alkalmazottak egy csoportja egy helyen összegyűlik, a beszélgetés általában jó minőségű angol nyelven zajlik. De a résztvevők egy másik közös nyelven – a vállalati kétségbeesés nyelvén – ugyanolyan folyékonyan beszélnek.
Az ázsiai vállalatokat átható merev hierarchia, a hosszú munkaidő és a jelenlét kultúrája miatt sok fiatal munkavállaló mélyen elégedetlen a sorsával. A Gallup amerikai közvélemény-kutató cég által készített, a munkavállalók jólétéről szóló éves globális felmérés szerint a 35 év alattiaknak mindössze 18%-a nyilatkozott úgy, hogy elkötelezett a munkahelyén, ami a már amúgy is gyenge 23%-os globális átlag alatt van. Ami külön érdekesség, hogy Japán és Hongkong, az elkötelezettség tekintetében minden korcsoportban a globális rangsor végén áll – irja az Economist.
Már ilyen is van: “mz generáció”
Azt, hogy sokaknak elegük van, jól mutatja, hogy februárban fiatal dél-koreai orvosok ezrei tették le a sztetoszkópot, hogy tiltakozzanak a kormány azon terve ellen, hogy növeljék az orvostanhallgatók számát. Június 7-én az ország legnagyobb tőzsdén jegyzett vállalatánál, a Samsung Electronicsnál először sztrájkoltak a dolgozók. A szakszervezeti tisztségviselők szerint a fiatalabb dolgozók vezették az akciót. Shin Min-ju, a Pukyong Nemzeti Egyetem és Jung Heung-jun, a Szöuli Nemzeti Tudományos és Technológiai Egyetem munkatársainak kutatása szerint az “mz generáció” – amely az ezredfordulósok (az 1980-as évek eleje és az 1990-es évek vége között születettek) és a z generáció keveréke egy olyan országban, ahol egyikből sincs elég – szívesebben csatlakozik a szakszervezethez, mint az idősebbek, és optimistábban látják, hogy a munkavállalói aktivizmus hogyan javíthatja a munkakörülményeket.
A japán munkavállalók nyugodtabbak, a kínaiak pedig börtönt kockáztatnak a sztrájk miatt. Ezért néhányan közülük inkább teljesen elmenekülnek az országukból. A kivándorlás ma már diszkrét beszélgetések témája a fiatal kínai munkavállalók körében, akiknek gazdasága akadozik. A “futás”, ami kínai szóként nyereséget jelent, azért vált ismertté, mert homofonikusan hasonlít az angol igéhez, amely valami egészen mást jelent. Rekordszámú fiatal japán munkavállaló vesz igénybe munkavállalási vízumot Ausztráliában. Szerintük az uborkaszedés, vagy a mérges ausztrál vadállatok elől való menekülés közben jobbnak tűnik, mint a tokiói patkányfutamhoz való csatlakozás. Néhány fiatal csodálkozik azon, hogy Kaliforniában 20 dolláros órabért kapnak a gyorséttermi dolgozók, ami háromszorosa annak, amit egy japán hamburgerezőben dolgozó keres.
A satori után itt a sampo generáció
A kelet-ázsiai vállalati élet vélt nyomorúságára a leggyakoribb válasz mégis az ipari tétlenség marad. Japánban és Dél-Koreában a fiatal munkások több mint egy évtizede a lázadás egy alacsony tétű, kis hatású formáját alkalmazzák. Az ezredfordulósokat Japánban gyakran nevezik a satori (“felvilágosult”) generációnak. Dél-Koreában ők a sampo generáció, ami azt jelenti, hogy “háromról” – a randizásról, a házasságról és a gyerekekről – mondanak le a gazdaság szolgálatában. Mindkettő a munkához és az életlehetőségekhez való érdektelen hozzáállást sugallja.
Később csatlakoztak hozzájuk kínai kortársaik, akik 2021-ben kezdtek el beszélni a “lapos fekvésről”, vagyis arról, hogy 2021-ben, egy évvel azelőtt, hogy nyugati társaik felfedezték volna a “csendes kilépést”, kiszálltak a modern élet nyomása alól, akár az üzleti, akár a magánéletben. A kínaiak is tovább mennek. Az elmúlt hónapokban az ország közösségi médiája tele volt az “undorító munkahelyi ruhák” bemutatóival, amelyekben a fiatal munkavállalók a legkevesebb erőfeszítéssel járó irodai öltözéküket mutatják be, papucsban és pizsamában érkezve az íróasztalukhoz. Úgy tűnik, hogy sokan arra a következtetésre jutottak, hogy csak úgy lehet megnyerni a játékot, ha megtagadják azt.
Ázsia vállalati és politikai vezetői végre felfigyeltek erre. A múlt hónapban a Baidu, a kínai technológiai óriáscég PR-vezetőjének bocsánatot kellett kérnie, amiért utasította alkalmazottait, hogy a nap 24 órájában legyenek elérhetőek, és azt mondta nekik: “Nem vagyok az anyátok”. Dél-Korea elnöke, Yoon Suk-yeol kénytelen volt lemondani arról a tervéről, hogy a maximális heti munkaidőt 52 óráról 69 órára emelje. Japán és Szingapúr miniszterelnöke, Kishida Fumio és Lawrence Wong egyaránt a kapitalizmus ölelgetőbb formáit ígérte mogorva fiatal polgárainak.
Vannak az enyhülésnek jelei. Egy nemrégiben tett tokiói út során már sokkal kevesebb öltöny lehetett látni több vállalati központban, mint amennyit egy üzleti utazó valaha is várt volna. Alig volt nyakkendő a láthatáron. De minden két kis lépés előre egy nagy lépés hátrafelé. Egy amerikai befektető azt mondja, nemrég rövid ujjú ingben érkezett, hogy japán vezetőkkel beszéljen egy panelbeszélgetésen, és kínosan találta magát a sötét öltönyök hagyományos falával szemben. A szemléletváltás időbe telik – különösen a nem is olyan fiatalok körében.
Foto: Bigstock
