Egy svájci ökocég Zimbabwében indította el a világ eddigi legnagyobb CO2-kibocsátás jóvátételi projektet. Kérdés, hogy profitál-e a környezet és a helyiek a 100 millió eurós beruházásból.
Zimbabwében tíz évvel ezelőtt kezdtek el zöld-gazdaságtörténetet írni. Egy fiatal zimbabwei bankár tartós bérletbe vett egy Bács-Kiskun Megye méretű területet. Helyi viszonylatban is olcsó volt Steve Wentzel új birtoka, mert alig éltek rajta állatok, turisztikailag tehát használhatatlan volt.
Egyszerű, mégis forradalminak tűnik
Némi guglizás után rátalált egy klímavédelmi projekteket szervező svájci South Pole-ra. Kölcsönösen fantáziát láttak egymásban. A céljuk egyszerűnek látszott: meg akarták védeni a terület nagy részét kitevő, CO2-ot neutralizáló erdőt. A projektet az így szerzett CO2-kvóták eladásából tervezték finanszírozni, amiket a kibocsátásukat legalizálni kénytelen, vagy akaró konszerneknek vásárolnak, amint például a Volkswagen, a Lavazza és a Total, hogy klímasemlegesként deklarálhassák az autóikat, kávé-kapszuláikat, illetve üzemanyagukat. A bevételből a bankár és az NGO az erdő megőrzése mellett az állatvilágot is védeni akarta, valamint segíteni terveztek a régióban élőknek, hogy fenntartható mezőgazdasági termelés meghonosításán keresztül jussanak élelmiszerhez és az eladáson keresztül bevételhez. Egyúttal példát akartak teremteni hasonló vállalkozásoknak. Tehát egy win-win-win-üzletet vázoltak fel.
A terv és a valóság
Az eltelt tíz év igazolni látszik az ötletet: a területen a világ legnagyobb CO2-kibocsátás jóvátételi projektje valósult meg. De a vezető német közéleti hetilap, a Zeit és a brit napilap, a Guardian tényfeltáró riportjainak köszönhetően tudható, hogy a zimbabweihez hasonló CO-neutralizáló projektek 90 százaléka humbug. A CO2-tanusítványaik értéktelenek, mert a projektek valójában nem semlegesítik a káros anyagot. Ezért a kvótákat vásárló konszernek nem tudják teljesíteni a klímacéljaikat. Az újságírók szerint Zimbabwében is sok a kérdőjel. A résztvevő NGO, a South Pole és vezetője, Renat Heuberger fogalom a „zöld-bizniszben”. A Word Economic Forum tavalyi összejövetelén mint a környezetvédelem és a fenntarthatóság „pionírja” és „szóvivője” lett bemutatva. A South Pole piaci értékét egy milliárd euróra taksálják; részesedéssel rendelkeznek benne a világ legjelentősebb befektetési alapjai.
Heuberger ötlete volt 2002-ben az Eidgenössische Technische Hochschule Zürich (ETH) hallgatójaként a „Klimaticket”, a repülőút okozta CO2- szennyezés megváltására. My Climate néven ökoalapítványt hozott létre, és meggyőzte a nagy svájci utazási irodákat a kompenzációs jegy vásárlásáról. A sikerrel az alapítványi forma egyre inkább korlátozta a cselekvési szabadságot. Ezért alapított 2006-ban új, egyesületi formában működő szervezetet, a South Pole-t.
A zimbabwei megkeresés a legjobbkor érkezett 2013-ban. A South Pole éppen az erdők CO2-semlegesítő hatásáról folytatott kampányt és igyekezett meggyőzni a fejlődő országok lakosait, hogy felégetésük és termő területté tételük helyett indítsanak inkább Co2- kompenzációs projekteket: win-win üzlet, védik a klímát és az kvótaeladáson keresztül anyagilag is jól járnak.
A nyilvánosságra hozott zimbabwei elszámolás szerint az eddigi közel 100 millió eurós bevételből 43 millió a South Pole-hoz került. 57 közvetlenül Steve Wentzel zimbabwei egyesületéhez, a Carbon Green Investmenthez kellett volna, hogy folyjon, de 17+10 milliót nem kapott meg. Előbbit a South Pole szétosztotta a projektbe először invesztáló részvényesei között.
Utóbbit közvetlenül a projektben résztvevő településeknek utalta. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jelentős forrásokat kaptunk. ” A Zeit és a Guardian tényfeltáró riporterei kíváncsiak voltak, tényleg profitáltak-e a helyiek. A projekt-területre utaztak, a Zambia és Zimbabwe határán elterülő duzzasztó-tó, a Lake Kariba közelébe. A legnagyobb település, Mola egy luxushotellel is büszkélkedhet, a térségbe ugyanis a konzekvens természetvédelemnek köszönhetően visszatértek elefántok és oroszlánok, ezért népszerűvé vált a szafari-turisták körében.
Az öko-vállalkozással összefüggésben a táblák a legfeltűnőbbek, amik a projektből finanszírozott beruházásokra hívják fel a figyelmet: kerítések, hidak és vadállat itatók, valamint kiskertek, ahol a helyiek az ökologikus gazdálkodást tanulják. „Örülünk a kertnek” – mondja az egyik ott dolgozó helyi. Egy másik kritikus. Bosszantja, hogy sok tízmilliós milliós egyesületi bevételekről hall, de alig lát megvalósulni valamit. A két riporter összesen
20 helyivel beszélt, öntő többségük csalódott, dühös volt. „A tan-kerthez 5 kiló műtrágya és 2 kiló vetőmag volt a Carbon Green hozzájárulás. Jó, ha 100 dollárba került” – mondja egy Mola közeli település elöljárója. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jelentős forrásokat kaptunk” – foglalja össze. Elmondja azt is, hogy a tűzoltóság ígérete okozta a legnagyobb csalódást: állomás és autók helyett poroltók és lapátok érkeztek Svájcból a gyakori bozóttüzek leküzdésiére.
A számok is ellentmondásosak
„A véletlen műve. 20 ember nem reprezentálja a projektterületet a 300 ezres népességét” – reagáltak Svájcból és iskolák, kórházak felújításáról, valamint közművesítésről beszéltek. De még a Carbon Green 2021-es saját beszámolója sem a Mola és környéke felvirágoztatásának bizonyítéka. A 49 támogatott iskola egyenként évi alig 100 eurónyi fejlesztést kapott. A 17 egészségügyi létesítmény 200 eurónyit. Más beruházások nincsenek tételesen felsorolva a 300 oldalas jelentésben, így nehezen ellenőrizhető a 200 ezer összvolumenű fejlesztésről szóló állítás.
Egyesével felsorolva csak olyan tárgyi kiadások szerepelnek, mint „17.500 jegyzettömb tollal, 300 tábla, 1.120 liter üzemanyag, 2.331 zsák cement, 39.500 palánta” – aligha kerültek több tíz millió euróba. A vádakat szintén visszautasító Steve Wentzel számlákat küldött a két újság szerkesztőségébe: építőanyagok és vetőmagok néhány ezer euró értékben. A beszámoló csak azt bizonyítja, hogy az illegális vadászat ellen létrehozott 47 fős biztonsági szolgálatot bőséges apanázst kapott, kétszer annyit, mint az összes többi projekt együtt. De éppen ő miattuk érzi magát a legtöbb helyi a Carbon Green jelenléte kárvallottjának. Szerintük a vadőrök ellenük lépnek fel. Pontosabban azok ellen, akik illegálisan vadásznak.
Egy név nélkül nyilatkozó vadőr megérti őket: „Sokan éheznek. Vadászat nélkül egyáltalán nem jutnának húshoz.” Elmagyarázza, hogy az elejtett állatok többségét eladják, illetve vetőmagra cserélik. Fontosnak tartja hozzátenni, hogy a helyiek nem védett állatokat ejtenek el, hanem leginkább a szarvashoz hasonlítható impalát, ami hagyományosan fontos húsforrás az Afrika déli részén élőknek.
A South Pole szakreferense szerint viszont „brutális és nem is hatékony” a húsért vadon élő állatokra vadászni. „Ennek alternatívájaként oktatjuk az ökologikus háztáji gazdálkodást.” A projekt-területen játszódó és 2017-ben Emmy-díjjal kitüntetett dokumentumfilm, a „Trophy” vizualizálta a nyugati világ számára a vadőrök brutális módszereit: éjszakai rajtaütés a településeken, értelmetlen rombolás a kunyhókban, tettlegesség a nőkkel szemben és megöléssel fenyegetése azoknak, akik nem árulják el a gyanú szerint orvvadászó férjeiket. Viszont visszaszorult az orvvadászat – hangsúlyozza a South Pole. Pedig ez is a vadőrök brutális módszereit bizonyítja: a vadorzók no-go-area-ként tekintenek a területre, mióta 2015-ben a vadőrök kettőt lelőttek közülük. „Az emberi jogsértések elleni fellépés a helyi hatóságok feladata” – hárítja el a felelősséget a South Pole szakreferense. Steve Wentzel nem ért egyet a módszerekkel, de gyakorlati és jogi lehetőséget se lát a vadőrök rendszabályozására.
Kétes siker
A Zeit és a Guardian konklúziója szerint Wentzel és a South Pole egy vonatkozásban kétségtelenül hozzájárult a terület fejlődéséhez: a biztonságról gondoskodó vadőrökkel és a nemzetközi hírveréssel attraktívvá tette a régiót szafari-turisták számára.
Dr. Petrus Szabolcs LL.M.
