Csoltó Gábor, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke Az Üzletnek nyilatkozva a szolgáltató kamara kiépítésének állomásairól, valamint arról is beszélt, hogy azt szertné, ha Magyarországon is meghonosodna a helybeli cégeket támogató, vállalkozóbarát versenyszemlélet. Vagyis a helyi beruházások elnyerésének versenyében a budapesti önkormányzatoknál az adott kerületben tevékenykedő vállalkozások ajánlatai előnyt élveznének.
– Mit tervez, hogy a Kamarára a cégek ne úgy tekintsenek, mint aminek egyetlen funkciója a sokat vitatott, de minden – köztük a budapesti – vállalkozás számára ma is kötelező 5 ezer forintos regisztrációs, vagy hozzájárulási díj beszedése?
– Nem mondanám, hogy ez egy jóindulatú kérdés, de szívesen válaszolok rá – kezdi Csoltó Gábor.
– De a vállalkozások szempontjából reálisan vetődik fel.
– Azt sem mondanám. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaráról tudni kell például azt, hogy 1850 óta – annak ellenére, hogy sokszor volt már ellenszélben – azért maradt fenn a mai napig, mert szükség volt rá. Ma pedig valójában nincs más, valós erejű szervezet a gazdasági élet szereplői a gazdaságpolitika és a kormány között. Ugyan a BKIK-nak jelenleg csak mintegy háromezer ötszáz tagja van, de a munkatársai és a nyolcszáz társadalmi tisztségviselője nem csak a háromezer ötszáz tagért dolgozik. A Kamara ugyanis köztestület, amelynek olyan felelőssége és feladatai vannak, amelyek számon kérhetők. Egyik legfontosabb ilyen feladat a szakképzésben betöltött szerep, de ezek közé tartozik például a vállalkozókat körülvevő gazdasági környezet optimális körülményeinek megteremtése is.
Ezért mondom azt, hogy az adó módjára behajtható 5 ezer forintos kamarai hozzájárulás egy olyan törvényi alapú, de nagyon szerény mértékű kötelezettség, amivel szemben a Kamara számtalan – jórészt ingyenes – szolgáltatást nyújt. Ezeket a Kamara ebből a díjból, valamint az önkéntes tagsági befizetésekből fedezi.
– Vagyis a regisztrációs díj befizetése nem tesz taggá senkit.
– Ehhez azt kell tudni, hogy a világon kétféle kamarai rendszer van: az önkéntes és a kötelező tagságú kamara. A gazdaságilag sikeres országokban – mint például Németországban – a kamara a kötelező tagság alapján szerveződik. Nálunk viszont a közhangulatot kiszolgáló döntés eredményeként majd’ húsz éve eltörölték a kötelező kamarai tagságot. Tessék abba belegondolni, milyen trauma volt ez annak a szervezetnek, amelynek munkáját egyik napról a másikra így degradálták.
– De az ötezer forint ma sem tesz taggá senkit.
– A Kamara önkéntes tagokból áll, akik tagdíjat fizetnek, aminek összege a vállalkozás méretétől függően tizenötezer forinttól egymillió egyszázezer forintig terjed.
– A regisztrációs díj kötelező, ez valamiféle vegyes rendszert jelent.
– Az ötezer forintos kamarai hozzájárulási díj adott, de az önkéntes tagdíj mértéke nem országos: minden megyei, vagy városi kamara maga állapítja meg azt. Mi a fővárosban az alacsonyabb kategóriában vagyunk. Budapesten egyébként ma 200 ezer társas vállalkozás és 90 ezer egyéni vállalkozó tevékenykedik. Az elmúlt öt év alatt ennek egyharmada, tehát mintegy 100 ezer vállalkozás került felszámolás és kényszertörlés alá – ami óriási fluktuációt jelent. Mindebből arra is következtethetünk, hogy a kis- és középvállalkozások egy része gyakorlatilag még mindig a kényszervállalkozók szintjén van, és az arra jellemző gondokkal küzd, valamint nagyon jelentős a ténylegesen nem működő, úgynevezett alvó cégek száma.
– Egy kicsit még a vállalkozók által nem kedvelt ötezer forintnál maradva: a magyar ember nem szereti, ha valami kötelező. Azért szeret fizetni, amit maga választ és ahonnan eljöhet, ha nem elégedett. Ebből a szempontból kifejezetten barátságos volt, amikor első megnyilvánulása között azt említette, hogy nem kívánnak keménykedni az 5 ezer forintok beszedésénél.
– Nézze: egy vállalkozás jelenleg – kicsit eltúlozva – ötven féle adót fizet, úgyhogy természetesen megértem azt az érzést, hogy valaki nem szívesen fizet még valamiért. Jobb lenne, ha kevesebb adó lenne, és még áttekinthetőbb rendszerben adóznánk.
– Arról nem beszélve, hogy az Ön által példának hozott Németországban a Kamarának olyan tekintélye van, hogy komoly következményekkel jár, ha egy vállalkozást kizár a soraiból. Ettől Magyarországon nagyon messze voltunk és vagyunk. Ugyanakkor azt is említette, hogy a vállalkozások és a kormány között Önök az egyetlen reális kapocs. Mindennek fényében mik a tervei?
– A Kamarának azért, hogy a valódi feladatát be tudja tölteni, mindenekelőtt a vállalkozók érdekeit kell néznie. Egyértelmű, hogy ezt nem úgy kell tennie, hogy folyamatosan ütközik az aktuális politikával, de ha arra szükség van, akkor a valódi és jól alátámasztott érveinket fel kell vonultatnunk az élhető gazdasági környezet megvalósításáért. Erre volt példa az is, amikor megválasztásom után nem sokkal azt kértük a kormánytól, hogy a KKV szektor számára erőn felüli feladatot jelentő új Európai Uniós adatvédelmi szabályozás, a GDPR bevezetésénél – osztrák mintára – nálunk is legyen türelmi idő. Az együttműködés jelének tartom, hogy erre a kérésre pozitív választ kaptunk. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy nekünk amúgy is mindig érdemes megnézni a jól működő német és különösen a hozzánk jobban hasonlító körülmények között tevékenykedő osztrák kamara példáját.
Az érdekérvényesítés mellett pedig a legfontosabb feladatnak azt tartom, hogy folyamatosan szélesedjen a Kamara szolgáltatási köre. Erre alkottuk meg a szolgáltató Kamara fogalmát, amelynek keretében a kisebb cégeknek – akár ingyenesen is – a jelenleginél több, gyakorlati haszonnal járó szolgáltatást kívánunk nyújtani. A nagyobbak számára pedig főként a hatékony üzleti kapcsolatteremtésben kívánunk segédkezni.
Mindezt úgy képzeljük el, hogy évente olyan új projektet indítunk, amelyek valódi gyakorlati haszna van a vállalkozások számára. Nagyon fontos például idén a GDPR előírásainak való megfeleléshez szükséges, minden budapesti vállalkozás számára ingyenesen elérhető szabályzatok kidolgozása és az ezzel kapcsolatos tanácsadás, amit egy oktató film elkészítésével is megerősítünk.
Beindítottuk az Út a munka világába programot, ami egy kapcsolatépítéssel kezdődik, a megfelelő szoftverek kialakításával folytatódik és a végén vállaljuk a végzős hallgatók munkához juttatását a budapesti vállalkozásoknál. Ami legalább ilyen fontos, egy darabig még ott is figyelemmel kísérjük a jövőjüket, hiszen Budapesten nem csak munkaerőhiány, hanem bizonyos szempontból szakoktatási válság is van. Ez a program még csak próbaidőszakban van, de már működik. Első körben a felekezeti iskolákkal vettük föl a kapcsolatot, arra gondolva, hogy nekik nyilván erkölcsi kötelességük az, hogy a diákjaik jövőjét egyengessék. Eddig igen jó tapasztalataink vannak és nagyon reméljük, hogy egy éven belül teljes lesz lefedettség.
A németországi példához visszatérve: miközben az ottani gyakorlattól még messze vagyunk, azért a BKIK-nak is van minősítő rendszere, ami garancia arra, hogy az adott vállalatban meg lehet bízni. Foglalkozunk ezzel, fejlesztjük a rendszert. A közelmúltban például több bankkal tárgyaltunk arról, hogy a tőkehiányos, de megbízható kamarai tagvállalatok miként kaphatnának hitelt úgy, hogy a kamarai tagságuk lenne a garanciájuk.
– Mire számíthatnak még a vállalkozások?
– Ingyenes tanácsadást nyújtunk a kisvállalkozóknak, mert számukra a könyveléssel, pályázatírással, adózással, cégvezetéssel kapcsolatos új információk megszerzése gyakran vállalhatatlan anyagi terhet jelent. Fontosnak tartom, hogy a kerületi irodáinkon keresztül mindezt helyben biztosítjuk az érdeklődők számára.
Ugyanakkor egészségesnek tartanám, ha a jövőben a budapesti önkormányzatok a helyi beruházásoknál – természetesen hasonló ár és peremfeltételek mellett – az adott kerületben tevékenykedő vállalkozásokat helyeznénk előtérbe. Vagyis szeretném, ha – a Nyugat-Európában már megszokott eljárásrendhez hasonlóan – Magyarországon is meghonosodna az a helybeli cégeket támogató, vállalkozóbarát versenyszemlélet, ami például azt is magában foglalja, hogy végre ki lehessen zárni és kiközösíteni azokat, akik úgy vállalnak tudatosan önköltség alatti árat, hogy aztán nem fizetik ki a tisztességes beszállítóikat.
Ha már a követendő példáknál tartunk, itt van Ausztria. A bécsi kereskedelmi kamara egy olyan egy légterű, közösségi irodateret hozott létre az első emeletén, ahová minden vállalkozás bármikor bemehet és a wifitől a tárgyalóig ingyen használhatja az infrastruktúrát.
– Ön egyébként miért vállalta el ezt a feladatot? Hisz abban, hogy a politikai belharcokban megsebzett Kamarában alapvető változásokat képes végrehajtani?
– Hetven éves vagyok – sok mindent láttam és tapasztaltam már. És most – vállalva a választás megmérettetését – azért adtam fel a komfortos nyugdíjas létet, mert hiszek abban, hogy ezt a Kamarát nem megváltani kell, hanem át lehet mozdítani azon a holtponton, ami után már nem az egyéni érdekek, hanem a budapesti vállalkozások érdekei mentén tevékenykedik.
– Mire lenne a legbüszkébb?
– Nagyon megnyugtatna és jóleső érzéssel töltene el, ha taglétszámunk folyamatosan növekedne, mert ez azt mutatná, hogy sikerült megismertetni és elfogadtatni a vállalkozásokkal azt a munkát, amit végzünk. Akkor tartanám igazán egészségesnek a Kamarát, ha sikerülne elérni, hogy az önkéntes tagok létszáma meghaladja a tízezret, mert ezzel már olyan erőre tehetnénk szert, amivel a kamara a fővárosi és országos törvényalkotásban is megkerülhetetlenné válna.
