A magyar reklámadó és a kiskereskedelmi ágazatban kivetett lengyel adó nem sérti az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogot – közölte döntését az Európai Unió luxemburgi székhelyű bírósága.
Magyarország 2014-ben fogadta el a reklámadótörvényt, amelynek értelmében a vállalatokat reklámbevételüktől függő mértékű adó megfizetésére kötelezték. A magas reklámbevétellel rendelkező vállalatok lényegesen magasabb, 0-tól 50 százalékig terjedő progresszív adókulcsok alá tartoztak.
A nemzetközi tendenciát követve Lengyelország a magyar reklámadóhoz hasonló, a vállalkozásokra vonatkozóan olyan közvetlen adót vetett ki, amelyet nem a nyereség, hanem az árbevétel után számítanak ki, és amely progresszív szerkezetű.
Az Európai Bizottság mindkét adót a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánította, azt állítva, hogy azok az “alacsonyan adóztatott” kisebb vállalkozások számára megengedhetetlen előnyt biztosítsanak, és ezáltal állami támogatásnak minősülnek.
Lengyelország és Magyarország a bizottsági határozatokat megtámadta az Európai Unió Törvényszéke előtt, mely helyt adott kereseteiknek, és semmisnek nyilvánította az uniós bizottság határozatait. A bizottság fellebbezést nyújtott be az uniós bírósághoz.
Kedden ismertetett ítéletében az uniós bíróság mindenekelőtt arra emlékeztetett, hogy
a belső piac területén a tagállamok szabadon határozhatják meg az általuk legmegfelelőbbnek ítélt adóztatási rendszert, ami azt jelenti, hogy az árbevételen alapuló progresszív adóztatás alkalmazása az egyes tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik.
Arra is emlékeztettek, hogy nem ellentétes az állami támogatásra vonatkozó uniós joggal, ha a tagállamok olyan progresszív adómértékek alkalmazása mellett döntenek, melyek figyelembe veszik az adóalanyok teherviselési képességét. E jog nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a progresszív adómértékek alkalmazását kizárólag a nyereségekre kivetett adókra korlátozzák, kizárva ezzel az árbevételen alapuló adókat.
E tekintetben az uniós bíróság kimondta: a törvényszék helyesen állapította meg, hogy az uniós bizottság nem bizonyította a bevezetett adóintézkedések progresszív jellegének hátrányos következményeit, vagyis azt, hogy a nemzeti jogszabályok szelektív előnyt biztosítottak volna bizonyos vállalkozások vagy bizonyos áruk termelése számára. Ezek ismeretében – megerősítve a törvényszék korábbi döntését – az uniós bíróság semmisnek nyilvánította az uniós bizottság határozatait, és teljes egészében elutasította a brüsszeli testület által megtámadott ítéletekkel szemben benyújtott fellebbezéseket.
