Fotó:Pólya-Pető Dávid
A határon túli magyar közösségek megerősödése és a diaszpóra identitásának újjáéledése ma is a magyar nemzetstratégia egyik kulcskérdése. A világ magyarságának hálózata akkor maradhat élő, ha a közösségek érzik: nincsenek magukra hagyva, legyen szó a Kárpátaljáról, a Vajdaságról vagy a nyugati nagyvárosok magyar családjairól – fejtette ki AzÜzlet-nek adott exkluzív interjújában Kövér László, az Országgyűlés elnöke.
– Elnök úr egy korábbi nyilatkozatában az elmúlt 15 évet Ön a legsikeresebb nemzetpolitikai időszaknak nevezte Trianon óta. Miben mérhető ez a siker, és melyek azok a konkrét eredmények, amelyekre a legbüszkébb a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő honfitársaink vonatkozásában?
– Kevés is elég lett volna ahhoz, hogy ez a kijelentés igaz legyen, mert – ha végignézzük ezt a több mint száz éves történelmi időszakot – a mérce nem volt nagyon magasan. A Horthy-korszakban a nemzetpolitika gyakorlatilag egyenlő volt a revíziós politikával, azaz az elvesztett területek visszaszerzésére irányuló, végső soron kudarcot vallott politikával. Azért, itt zárójelben muszáj megjegyezni, hogy a mi generációnk a Kádár rendszerben egy másik ideológia jegyében szocializálódott, tanulta a történelmet, amely a Horthy rendszer bűnéül rótta fel a revíziós törekvéseket, ami viszont a Kádár rendszer nemzetpolitikájáról mond el sok mindent. Pedig ezzel az igénnyel a két világháború között valójában még a szociáldemokrata baloldal is egyetértett. Nemzeti konszenzus volt abban, hogy a világ legnagyobb igazságtalanságai közé tartozik mindaz, ami Trianon kapcsán Magyarországgal történt. Továbbá, a revíziós politika nem is volt eleve kudarcra ítélve, hiszen még a nyugati politikusok egy jelentős része – Franciaországban is, nem beszélve Nagy-Britanniáról, Olaszországról vagy az Egyesült Államokról –, meg volt győződve arról, hogy túllőttek a célon, hogy ez a döntés méltánytalan. Sőt a bölcsebbek azt is tudták, hogy veszélyes, mert a monarchia relatív stabilitása helyett egy tűzfészket hoztak létre ezzel Közép-Európában. Az immár tartós idegen megszállást hozó, újabb világháborús vereség után pedig jöttek a kommunisták, akik még azt is megpróbálták kilúgozni az emberek fejéből, hogy a 93.000 négyzetkilométeren élő 10 millió magyaron kívül léteznek még magyarok a Kárpát-medencében. Egyáltalán: a nemzet szó el nem hagyta az ajkukat, ők csak lakosságnak, legfeljebb dolgozó tömegeknek látták azt a közösséget, amelyet velük vert meg a történelem.
De ha visszaemlékezünk azokra a szomorú pillanatokra, amikor a ’90-es évek elején az ide látogató erdélyieket sokan lerománozták, akkor azért ne legyünk nagyon szigorúak önmagunkhoz, mert egyrészt másutt – például a németeknél – is megtörtént hasonló, másrészt meg idehaza, sajnos egész nemzedékek tudatából sikerült a közös gyökerekről szóló tudást kitörölni.
– Mi az, ami meghozta a fordulatot?
– A rendszerváltozás után Antall József egy új fejezetet nyitott azzal, hogy kormányfői székfoglaló beszédében úgy fogalmazott: lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. De azért ebben a „lélekben” kifejezésben benne volt az akkori kormány minden korlátozottsága és mozgásterének a szűkössége. Majd jött Horn Gyula, aki a kormányra kerülése után – visszautalva erre a gondolatra – fontosnak tartotta azt mondani, hogy 10 millió magyar állampolgár miniszterelnöke akar lenni.
A harmadik szabadon választott miniszterelnök, Orbán Viktor, 1998-ban, közvetlenül a kormány megalakulása után, egy nemzetközi sajtótájékoztatón jelölte ki a 2010 utáni nemzetpolitika irányát, kifejtve, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, s ez következményekkel kell járjon a kormányzatra és az állam működésére nézve. Ezt azonban az első, 1998-2002 közötti FIDESZ kormány idején, a kétharmados többség hiányában csak részlegesen, a határon túli magyaroknak kedvezményeket nyújtó státusztörvényben tudtuk érvényre juttatni.
Fotó:Pólya-Pető Dávid
Igaz, a Határon Túli Magyarok Hivatala – vagyis a kárpát-medencei magyarsággal és a diaszpórával foglalkozó, még az Antall-kormány idején megalakult kormányszerv – a Horn-kormány és az első Orbán-kormány időszakában is működött, de mi már 2010 előtt is készülődtünk arra, hogy ezt a szakpolitikát intézményrendszerében és a ráfordítható anyagiak nagyságrendjében is új szintre emeljük. 2006-ban már megvoltak a terveink, csak nem kerültünk kormányra. Célunk az volt, hogy meghaladjuk a korábbi ciklusok nemzetpolitikai teljesítményét. A valódi esélyt a 2010-es kétharmados választási győzelem teremtette meg: ez tette lehetővé, hogy immáron közjogi és hatalompolitikai akadályok nélkül új korszakot nyissunk. Megtízszereztük a nemzetpolitikai támogatásokra fordítható forrásokat, és olyan programokat indítottunk el, amelyekre korábban senki még csak gondolni sem mert. Ráadásul a programok nagy részét nem Budapesten találtuk ki, hanem a külhoni közösségek valós igényeire támaszkodva, a velük folytatott párbeszéd alapján dolgoztuk ki.
– A nemzetpolitika alakulásában mennyire hozott törés, vagy fordulópontot a kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás?
– A nemzetpolitika társadalmi megítélésében bekövetkezett fordulat hosszú, fájdalmas folyamat eredménye volt. Ebben a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás – bár politikai értelemben a legrosszabb irányba mutatott – végső soron mégis pozitív következményekkel járt. Az a gyalázatos, szégyenletes kudarc, amit a Magyarok Világszövetsége által, az akkori ellenzék egyetértését nélkülözve, kalandor módon elindított, eleve sikertelenségre ítélt népszavazás jelentett, a Történelem Urának kegyelméből a meghasonlás mellett végül katarzist is kiváltott a magyar társadalomban. Ezáltal pedig 2010 után nemcsak az anyagi források növekedtek meg – hála a gazdasági fejlődésnek –, hanem a társadalmi támogatás is.
Informálisan minden józanul gondolkodó véleményformáló próbálta lebeszélni a kezdeményezőket, mert a kudarc előre látható volt, és a következményei is nagyjából kiszámíthatók voltak. Az a veszély fenyegetett, hogy a határon túli magyar közösségeket olyan depresszióba taszítja, amelyből nem biztos, hogy lehetséges a felállás. Sokakban ez egyfajta új lelki Trianon rémét idézte fel. Az akkori ellenzék – élén a Fideszszel – végül mégis, a már elindított kezdeményezés mellé állt, éppen azért, hogy legalább a katasztrófa mértékét mérsékeljük.
Nem is voltunk nagyon messze attól, hogy a népszavazás sikeres legyen, azonban, ha az lett volna, akkor sem járt volna semmilyen közjogi következménnyel. A Gyurcsány-kormány ugyanis minden további nélkül elszabotálhatta volna a végrehajtását. Végső soron azonban mégis jó sült ki belőle, amihez nélkülözhetetlen volt a későbbi kétharmados többség, mert ha 2010-ben nem áll rendelkezésre a parlamentben egy ilyen erejű felhatalmazás, akkor ennek az elfuserált népszavazásnak mind a mai napig csak a tragikus lélektani következményeit nyögnénk. Valószínűleg akár örökre is. Ilyenkor az ember – ha hisz a Jóistenben – hajlamos meglátni a beavatkozást abban, hogy a dolgok jó irányba fordulhattak, és kaphattunk egy új esélyt, amivel megpróbáltunk jól élni.
– A nemzetegyesítés határokon átívelő stratégiai célként való rögzítése mellett milyen eszközökkel tudta, és milyen módokon tudja támogatni ezt a célt a magyar kormány?
– Nehéz lenne fontossági sorrendet felállítani, ezért inkább azt emelném ki, hogy a teljes programrendszer komplexitása a döntő. Ma már olyan nemzetpolitikáról beszélhetünk, amely túlmutat a puszta támogatáspolitikán – ellentétben az 1990 utáni időszak viszonylag szűkös lehetőségeivel. Akkoriban a határon túli magyar közösségek támogatására fordított források igen csekélyek voltak. Elég csak arra utalni, hogy például az Erdélyből Magyarországra áttelepülő magyar orvosok képzési költsége – amely a román államot terhelte – önmagában nagyobb összeget tett ki, mint amennyit a magyar állam akkoriban évente a külhoni magyarság egészére fordított, vagyis 2010-ig valójában nem az anyaország támogatta a határon túli közösségeinket, hanem ők adtak nekünk erőforrást lélekszámban, munkaerőben és szellemi tőkében.
Ez talán jól mutatja, mennyire korlátozottak voltak akkor a lehetőségeink, és mekkora szemléletbeli és anyagi fordulatot jelentett az, hogy a Fidesz-KDNP kormány meghirdette a nemzet határok feletti újraegyesítését, és meg is kezdte ennek megvalósítását. Mindez sokkal több, mint puszta támogatáspolitika, mert az élet szinte minden területére kiterjed – az oktatásra, a kultúrára, a gazdaságra. Kezdjük talán a legfontosabbal: a kedvezményes honosítás és az állampolgárság visszaállításának programja révén csaknem 1,2 millió új – vagy inkább régi-új – magyar állampolgár „született”, akiknek a közösséghez való tartozásuk lelki, erkölcsi értelemben addig is vitathatatlan volt, most azonban mindez közjogi megerősítést nyert, a választójog biztosításával pedig ki is teljesedett.
A különböző programokkal – a kinti kulturális, oktatási és társadalmi intézmények támogatásával, illetve a vállalkozóknak nyújtott segítséggel – a nemzethez tartozás érzésének erősödését és a szülőföldön való gazdasági boldogulást segítjük elő. A vállalkozói támogatás valójában nem is támogatás, hanem a magyar állam részéről tett befektetés, hiszen minden egyes forint, amely támogatásként kimegy, legalább még egy, de inkább két forintnyi további mozgást generál az adott térségben. Ezek a támogatások pedig a magyarországi exportlehetőségeket is bővítik az adott országok piacai felé.
Bizonyos kutatások úgy számolnak, hogy egy forintnyi gazdaságfejlesztési támogatás körülbelül 0,5 forinttal növelte a magyarországi bruttó nemzeti összterméket. Méghozzá azért, mert a külhoni térségekben megvalósuló fejlesztésekhez szükséges termékek, berendezések, szolgáltatások egy részét a magyarországi vállalkozásoktól vásárolták meg. Így a magyarországi és a külhoni magyar vállalkozók gazdasági interakciói közvetlenül erősítették a magyar gazdaságot is. Az oktatási támogatások révén pedig – amelyek a magyar nyelvű óvodákba és iskolákba történő beiratkozáshoz kapcsolódnak – a Kárpát-medencében szinte minden magyart elértünk.
Mindez együtt oda vezetett, hogy a nemzetpolitika fókusza időközben egyértelműen a szülőföldön maradás elősegítésére helyeződött át. 1990 után sokan jöttek át Magyarországra a határon túliak közül, de egyre inkább világossá vált, hogy mindenkinek az a jobb, ha a magyarok otthon tudnak boldogulni. Már csak azért is, mert az elvándorlás elsődleges célpontja az európai uniós csatlakozások után már nem Magyarország lett, hanem Nyugat-Európa. Zárójelben jegyzem meg: ehhez a magyar útlevél is adott némi segítséget. A ma külföldön – legyen szó az Egyesült Királyságról, Németországról vagy bármely más európai uniós tagállamról – magyar állampolgárként nyilvántartott vendégmunkások egy része nem Magyarországról ment ki, hanem a határon túli magyar közösségekből vándorolt el. Éppen ezen próbál segíteni a gazdaságfejlesztési programunk, különösen a Délvidéken, ahonnan a háborúk miatt menekültek el, majd pedig a megélhetés hiánya miatt, ami drámai népességfogyást idézett elő. Arra törekszünk, hogy a megélhetés hiánya ne legyen olyan tényező, amely a szülőföld elhagyására késztet. Mert ha a fiatalok elmennek és gyermekeik már külföldön születnek, akkor ez, az egyébként is csökkenő gyermekvállalási kedv mellett rendkívül súlyos veszélyt jelent a közösségek fennmaradására.
– Ehhez kötődik, hogy a közelmúltban, Szabadkán, valós példák alapján mutatták be, hogy milyen meghatározó szerepet játszott az ottani magyar támogatásokat koordináló Prosperitati Alapítvány programja abban, hogy a vajdasági magyar közösség az elmúlt évtizedben gazdaságilag megerősödjön és a fiatalok számára is valódi kapaszkodót jelentsen a szülőföldön maradáshoz.
– Az ilyen jó példák kapcsán meg kell említeni azt, hogy minden határon túli magyar közösség maga is formálja a saját jövőjét. Mi nem akarjuk megmondani, mi a jó nekik. Mi segíteni akarunk. Ennek a segítségnek a hatékonysága pedig részben rajtuk múlik. Amit most említett, az valójában a vajdasági magyar politikumnak, a Vajdasági Magyar Szövetségnek és – Isten nyugosztalja – Pásztor István volt elnök úr tiszta szemléletének elismerése is.
De ha már a közös eredményekről szólunk, ne hagyjuk ki a szórványban élő csángókat sem. Róluk ritkán szoktunk nevesítve beszélni, pedig ott is az volt a siker kulcsa, hogy szinte a semmiből kinevelődött egy viszonylag fiatal csapat, amely úgy érezte: meg kell állítani az óramutató forgását. Még mielőtt végképp későn lenne, meg kell erősíteni a maradék magyarságot. Ott – Járai Zsigmond miniszterelnöki megbízott úrnak köszönhetően, és természetesen sokunk közreműködésével – sikerült felújítani a magyar iskolahálózatot, ahol ma már több ezer gyermek tanul magyarul. Diplomáciai erőfeszítések és az RMDSZ lelkiismeretének felébresztése – ha szabad így fogalmaznom – szintén kellettek ehhez, mert sajnos korábban nemcsak Budapest részéről, hanem a saját közösségeiken belül is történtek nemzetpolitikai mulasztások.
A lényeg azonban az, hogy gyámkodni sosem akartunk, és a jövőben sem szándékozunk. Ugyanakkor a magyar kormány, a budapesti nemzetpolitikai központ szemléletváltása, radikálisan megváltozott hozzáállása felszabadító erővel hatott ezekre a közösségekre. Ahogy érezték, hogy nincsenek elhagyatva, hogy lehet támaszkodni az anyaországra és hogy folyamatos párbeszéd van a szükségleteikről és igényeikről, az mozgósította a belső energiáikat is. Képesek voltak olyan erőket előhívni magukból, amelyek talán el is sorvadtak volna, ha nincs ez a nemzetpolitikai kurzus. Ez nemcsak gazdasági értelemben igaz, hanem lelki értelemben is: újra megérezték, hogy van erő a magyarságban.
Talán érdemes lenne egyfajta leltárt is készíteni arról, mi minden történt, épült és alakult az elmúlt időszakban. Mert sok helyen születtek fantasztikus eredmények, amelyekre ugyan nem nekünk kell büszkének lennünk, de talán a mi támogatásunk nélkül nem valósultak volna meg. Ezek a közösségek ugyanis óriási értékeket hordoznak magukban. Az egyik legjobb példa erre a Székelyföldi Legendárium. Nem is tudom pontosan, minek nevezzem – talán műhelynek. Néhány fiatalember ambíciójából és lelkesedéséből valóságos csoda született: a semmiből építettek fel egy olyan animációs központot, amely mára a magyar alkotóipar egyik legmeghatározóbb műhelyévé vált. Itt születtek meg a régi magyar legendák animációs feldolgozásai, amelyek nemcsak szakmai, hanem identitáserősítő közösségi sikert is hoztak. Ez a teljesítmény a gyermekek nemzeti önazonosságának formálása szempontjából is kiemelkedő, ráadásul messze túlnőtt a magyarság keretein. A román közönség éppúgy elismeréssel fordul feléjük, mint más országoké. A Legendárium híre már Kínáig is eljutott, számos más nyelvre is lefordították, és különböző online portálokon illetve televíziós csatornákon is bemutatták a sorozat epizódjait. Ehhez kapcsolódóan, Székelyudvarhely mellett, Szejkefürdőn létrejött a Mini Erdély Park, mellette pedig a legnagyobb székelynek tartott Orbán Balázs emlékházát is sikerült teljeskörűen felújítani. A Mini Erdély Park Románia egyetlen multikulturális, tematikus makettparkja, ahol Erdély legfontosabb történelmi épületeinek kicsinyített másai elevenednek meg, betekintést adva a térség sokszínű épített örökségébe. Mindez jól mutatja, hogy amikor a támogatás jókor és jó helyre érkezik, egy közösségben szinte varázslatos dolgok tudnak megszületni.
És ne hagyjuk ki a sorból a legmostohább sorsú és ebben a pillanatban a legszerencsétlenebb helyzetben lévő kárpátaljai magyar közösséget sem. A háborút megelőzően őket érintette a legkevésbé az elvándorlás és az asszimiláció problémája, ők ragaszkodtak leginkább a szülőföldjükhöz és az önazonosságukhoz. A fellobbanó ukrán sovinizmus, majd pedig a háború azonban hirtelen a legdirektebb módon állította őket a megmaradás kihívása elé. Mindez az anyaországi politikát is más koordinátarendszerbe helyezte, a támogatás humanitárius és diplomáciai eszközeit téve hangsúlyosabbá. Ugyanakkor továbbra is koncentrálnunk kell arra az intézményrendszerre, amely ott működik: részben az egyházra és az ott szolgáló emberekre, akik helyt állnak és teljesítik a hivatásukat; részben pedig az iskolarendszerükre, különösen a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Egyetemre, amely Beregszászon valóságos kulturális bástyaként áll. A puszta létezése is azt üzeni, hogy érdemes kitartani. Adja Isten, hogy ez a háború minél előbb véget érjen, és utána újra lehessen építeni ott is a magyar életet.
Felvidéken a helyzet ellentmondásosnak tűnik. Egyfelől a szlovák kormányzat számos kérdésben azonos platformon áll velünk, mert a szlovák nemzeti érdek és a magyar nemzeti érdek sok tekintetben nyilvánvalóan egybeesik. Ez, egyébként sok más ország esetében is így van – csak a politika ezt nem mindig veszi észre, vagy éppen más indíttatásból tudatosan az ellenkezőjét teszi annak, mint ami ebből logikusan következne. Szlovákiában azonban, kivételes módon, most nem ez a helyzet. A Brüsszelből a legalapvetőbb nemzeti érdekeinket érő fenyegetés egymás mellé szorította a budapesti és a pozsonyi kormányt, amely utóbbi is patrióta – a baloldali térfélen jelenleg még az egyetlen. A közép-európai sorsközösség mintha a politikai eliten túl a társadalom jelentős részében is tudatosult volna. Ma már egyre többen látják, hogy a szlovákok és a magyarok nem egymás ellenségei, hanem egymás utolsó lehetséges támaszai. Ha mi nem tudunk egymásra támaszkodni, akkor mások könnyen kiforgathatnak bennünket mindabból, amink van – anyagi és kulturális, szellemi értelemben egyaránt.
Már csak az hiányozna, hogy a szlovákiai magyar politika által elkövetett bűn – vagyis az egységes politikai képviselet szétverése és a magyarok parlamentből való kijátszása – orvosolható legyen. Mert a lélekszámot tekintve a felvidéki magyarság még ma is legkevesebb 8 százalékot tesz ki, tehát bőven átléphetné az 5 százalékos parlamenti küszöböt, ha egységesen tudna fellépni. Most, hogy a különböző szlovákiai magyar politikai szervezetek összeálltak, Gubik László elnök úr vezetésével elkezdődhetett egy újraépítkezés. Ez talán lehetőséget ad arra, hogy a következő választáson visszakerüljenek a pozsonyi parlamentbe. Amire egyébként nemcsak a magyar közösségnek lenne égető szüksége ahhoz, hogy magyarként meg tudjon maradni, hanem – őszintén mondom – egy magyar nemzeti párt a pozsonyi parlamentben a szuverenista szlovák politikának is komoly támaszt jelentene. A felvidéki kulturális különbségek amúgy is jóval kisebbek, mint más utódállamokban, köszönhetően annak, hogy a magyar és a szlovák közösség egyaránt a nyugati kereszténység körébe tartozik, szemben például az ukrán, román vagy szerb területekkel, ahol a többségi nép ortodox, míg a magyar kisebbség református vagy katolikus.
Az is új lendületet adhat, hogy a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete a Csemadok új elnökasszonyt választott, és véleményem szerint a Csemadoknak kulturális területen továbbra is rendkívül fontos szerepet kell játszania a magyarság megmaradásában. Mindezeket figyelembe véve is azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Benes-dekrétumokra hivatkozó földkisajátítások kapcsán fellángolt vitát a Fico-kormány parlamenti többsége úgy látta célszerűnek lezárni, hogy annak bármiféle folytatását büntetőjogi szankcióval fenyegetné. Szerintem a pozsonyi patrióta politikusokat is el kellene hogy gondolkoztassa a brüsszelita liberális ellenfeleik arcán felragyogó kaján vigyor, s az a tettetett lelkesedés, amellyel hirtelen a mi magyarjaink emberi és kisebbségi jogaiknak szószólóivá váltak. Bár akkor lettek volna ilyen lelkesek, amikor ők voltak az urak Pozsonyban! Az ő szemszögükből ez az ügy kétségtelenül alkalmasnak tűnik arra, hogy éket verjen a szlovák és a magyar kormány közé. Hiszen a magyar kormány továbbra sem tehet mást, mint hogy a felvidéki magyarság jogos követelései mellé áll, elvi alapon elutasítva a kollektív megbélyegzés bármely formáját és megnyilvánulását, támogatva egyúttal a Magyar Szövetség álláspontját és fellépését az ügyben a szlovákiai vagy a nemzetközi politikai illetve jogi fórumokon. Ahogy ez így volt, így lesz a jövőben is. Következetesség és stratégiai nyugalom! Meggyőződésem, hogy a megbékélésnek és a történelmi kiegyezésnek a szlovák-magyar viszonyban sincs alternatívája.
Fotó: Pólya-Petrő Dávid
– Mit tart a külhoni magyar közösségek legnagyobb kihívásának?
– Miként százhatodik éve folyamatosan, úgy ma is a megmaradást. Ezen belül egyfelől azt, hogy a szórványban élőknek nemritkán továbbra is szembe kell nézniük az utódállamok – Ukrajnát nem számítva ma már nem annyira nyílt, de a mindennapokban még mindig jelen lévő – asszimilációs politikájával. Másfelől a csökkenő gyermekvállalási kedvet. Ha az alacsony születésszám mellé hozzáadódik a fiatalokat érintő kivándorlás, annak rendkívül súlyos negatív hatása lehet ezeknek a közösségeknek a jövőjére. A legutóbbi népszámlálások sajnos drámai módon mutatták meg ezt a tendenciát. A nemzetben való megmaradás azonban nemcsak fizikai kérdés – vagyis, hogy valaki otthon marad-e a szülőföldjén –, hanem lelki is: mennyire érzi magát a nemzet részének. A szórványban a vegyes házasságok az asszimiláció egyik legerősebb előmozdítói.
A fiatalok körében pedig – ugyanúgy, mint Európa és a nyugati világ nagy részében – lazul a nemzethez mint közösséghez való kötődés. A kozmopolita életérzés, az a gondolat, hogy nem – a Tamási Áron-i értelemben – valahol, hanem bárhol lehet boldogulni a világban, az egy általános jelenség, és a határon túli magyar közösségeink sem immunisak erre. Éppen ezért nagyon komoly figyelmet és erőfeszítést kell fordítani arra, hogy a nagyvilágban élő és a határon túli magyar közösségek – egyházak, iskolák, önkormányzatok, de mindenekelőtt a családok – a virtuális világ és az internet sokszor elsodró hatásai ellenére meg tudják tartani a felnövő generációkat a magyarság értékrendjének hatókörében.
– Mit tehet a magyar állam annak érdekében, hogy a diaszpórában élő fiatalokban is feléledjen a magyar identitás?
– A diaszpórában élő magyarok között sokan vannak, akik már nem, vagy csak töredékesen beszélik a nyelvet, mégis fontosnak tartjuk, hogy a magyar identitás ezekben a generációkban is megmozduljon. Közülük a támogatásunkkal ezért sokan érkeznek Magyarországra egyetemre, vagy töltenek itt néhány hetet nyaranta, hogy megpróbálják megtanulni a nagyszüleik anyanyelvét. Nem azért ösztönözzük ezt, mert a visszatelepülésükre számítanánk – bár erre is akad példa, aminek örülünk –, hanem azért, mert szeretnénk életben tartani azt a hálózatot, amely a világ magyarságát összeköti.
Tapasztalatom szerint azok, akik az elmúlt évtizedekben költöztek külföldre, különösen a hétvégi magyar iskoláknak köszönhetően nagyon erős és pozitív kapcsolatot ápolnak a magyarsággal. Sokuk kifejezetten törekszik arra, hogy gyermekeik ismerjék meg származásukat, kulturális gyökereiket, tartsák meg anyanyelvüket. Esetükben a magyarságtudat fel is értékelődik.
Szerencsére azt is látjuk, hogy például az Ausztriában dolgozó magyarok – akiknek jelentős része Bécsben és környékén él – erős igényt fogalmaznak meg a magyar oktatás intézményes feltételeinek megteremtésére. Ezért folyamatos egyeztetés zajlik a magyar nagykövetség, a helyi magyar közösség és az osztrák döntéshozók között annak érdekében, hogy a vendégmunkásként kiköltöző családok gyermekei az osztrák iskolarendszerbe illeszkedő magyar anyanyelvű oktatásban részesülhessenek. A jelek alapján talán már nem állunk messze attól, hogy ez megvalósuljon. Ezért is úgy gondolom, a külföldi munkavállalást önmagában nem kell negatív kontextusba helyezni, hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik legnagyobb előnye éppen a szabad munkavállalás lehetősége volt.
A legfontosabb üzenet az, hogy a külföldön élő magyarok tudják: gyermekeik akkor is kötődhetnek a magyar kultúrához és a nemzethez, ha a mindennapjaikat már más országban élik.
Érsek M. Zoltán
