A járvány okozta véget nem érő korlátozások miatt a nagyvárosok elvesztették attraktivitásukat. Egyre több párizsi költözik vidékre. A kistelepüléseknek ez több hátrányt, mint előnyt jelent.
Mi értelme Párizsban élni?– kérdezi a francia főváros sok lakója. Horribilis bérleti díjakat fizetnek szűkös lakásaikért, amikor minden tilos, ami a metropoliszt attraktívvá tette. Nem lenne szebb vidéken, kertes házban élni? De igen! – válaszolják egyre többen, miután a home office relativizálta a vidék legnagyobb hátrányát, a drága és időigényes ingázást.
Tele van a párizsi metró plakátokkal, amelyeken kistelepülések és járások nyugalommal, jó levegővel és alacsony népsűrűséggel hirdetik magukat. Különösen sok került ki belőlük az üzleti negyed, a Défense alatt elhalad vonal megállóiba. A hirdetések költözésre buzdítják a 20 milliós megaváros lakóit.
A tavaly tavasz óta tartó korlátozások és az ismétlődő lockdown ellehetetlenített mindent, ami egy nagyvárost attraktívvá tesz: az éttermek, bárok, kávézok és szórakozóhelyek ugyan úgy zárva vannak, mint a színházak, mozik, bevásárlóközpontok és sportcentrumok. Kulturális fesztiválok, koncertek és utcai rendezvények sincsenek már lassan egy éve. Az utazási korlátozásokkal pedig elvesztette a jelentőségét a kontinens egyik legnagyobb repterének közelsége, ahogy a számos külföldi várossal közvetlen összeköttetést teremtő pályaudvarok is. Kérdés, hogy mindez mikor változik.
A nagyvárosok kiürültek
Aki tehette, már a tavaszi, első lockdown alatt nyaralójába költözött a francia nagyvárosokból. Áprilisban és májusban 451 ezer párizsi jelentette be az önkormányzatnál, hogy víkendháza lett az állandó lakhelye.
A megavárosokban előkelő negyedeit világszerte elhagyták. A New Yorkban élők száma egy év alatt 40 százalékkal csökkent! A londoni City olyan üres, mintha minden nap vasárnap lenne. „Kísértetváros. Öltönyös bankárok sokasága helyett csak néhány kocogót látni. Jóval több a kerékpáros, mint az autós” – írja le Európa egykori pénzügyi központját a Financial Times.
„Menekülj gyorsan, menekülj messze és várj a visszatéréssel!”
Ezt tartotta a járványok elleni legjobb védekezésnek Hippokratész. Akinek a vagyoni viszonyai megengedték, évszázadokon keresztül így cselekedett. A pestis- és a kolerajárványok idején vidékre menekültek a tehetősek.
Napjainkban a városokat elhagyók kellemesebb környezetben akarja tölteni az ismétlődő lockdown-okat. Relativizálódik a mozgáskorlátozás jelentősége annak, aki tágas, kertes házban él, amelytől karnyújtásnyira vannak a magányos sétákra csábító erdők, mezők, vagy akár a tengerpart.
Az ingatlanpiac átalakul
Franciaország évszázadok óta város, elsősorban Párizs központú. A metropoliszok lakói többségükben lenézik a vidékieket. Státusszimbólum párizsi rendszámú autóval járni, fővárosi irányítószámú lakásban lakni. Mégis…
„Vissza a természetbe!” – hangzott a közszolgálati rádióadó, a France Culture műsorának címe. Az adásban megszólalt szakértők Franciaország évtizedekkel ezelőtt megbomlott demográfiai egyensúlyának helyreállásáról beszéltek. „A vidék végre megszűnhet az elnéptelenedés, az elöregedés és a kilátástalanság szinonimája lenni” – mondta Oliver Barbeau. A közgazdász szerint gyökeres átalakulás zajlik a francia ingatlanpiacon. A nyugalom, a friss levegő és mindenekelőtt a mozgásszabadság elsődleges szempontok lettek. „A falvak mindezt nyújtják, ráadásul Párizzsal összehasonlítva még mindig megfizethető áron.”
Imidzsváltás
A COVID-válság előtt a média a munkanélküliség, a bezáró üzletek és éttermek, a rossz színvonalú orvosi ellátás, oktatási intézmények és tömegközlekedés kapcsán írt a vidéki Franciaországról. A nagyváros pedig évtizedekig egyet jelentett a fejlődéssel, a kreativitással és az innovációval.
A vidék néhány hónap alatt az idill szinonimája lett a sajtóban és a franciák fejében is. A metropoliszokról viszont a legtöbbeknek a korlátozásokat jutnak az eszébe. A kreatívok a feltörekvő negyedekből, a ’gazdagok és szépek’ pedig az elegáns belvárosokból vidékre költöznek.
A látszat csal
A legtöbb kistelepülésen élő nem érzi idillinek az otthonát. Máshogy, de nem kevésbé szenvednek az élet és a gazdaság korlátozottsága miatt, mint a párizsiak. A mezőgazdaságban hiányoznak az idénymunkások, az ingázók a megritkított tömegközlekedés miatt még nehezebb a munkába jutás, a korábban is a túlesésért küzdő boltosok sokaságának a koronavírus lett az utolsó csepp, az egyébként is korlátozottan kulturális kínálat, szabadidős és sport lehetőségek, valamint a közösségi programok teljesen megszűntek, a városiaknál rosszabb erőforrásokkal rendelkező egészségügyi intézmények pedig roskadoznak a járvány terhe alatt.
Felzárkóztatás helyett dzsentrifikáció
A franciák visszatérése a természetbe a legrosszabb helyzetben lévő, mindentől távol eső középső és a gazdasági szerkezetváltás terheit nyögő északi régiókon vajmi keveset segít. Sőt, fokozza az amúgy is jelentős regionális különbségeket.
Az új otthont kereső jómódú városiak az ország eddig is népszerű részeit választják: az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger partvidékét, Provance-ot, a Loire-völgyét és a metropoliszok elővárosait. Ezeken a településeken korábban is magasak voltak az ingatlanárak és a jelentős adóbevételnek köszönhetően a közszolgáltatások színvonala felülmúlta az országos átlagot.
Az új lakókból alig profitál a vidék. A helyi üzletek helyett, ahogy ezt az elmúlt hónapokban megszokták, online vásárolnak. Gyakran társadalmi kapcsolat sem jön létre a régi és az új lakók között. A falu vagy kisváros csak az új élet kellemes kulisszája.
A városiak vidékre költözésének negatív hatásai, ha kisebb mértékben is, de korábban is megfigyelhetők voltak. Ezt írja le egy szociológiai tanulmány Dordogne példájával, amelyet a Le Monde diplomatique témával foglalkozó összeállítása idéz. A Bordeaux közeli járásban dzsentrifikációhoz vezetett a népszerűvé válás. A hagyományosan mezőgazdaságból élő kistelepüléseken az áruk és szolgáltatások, valamint az ingatlanok árai hirtelen a városi fizetésekhez kezdtek igazodni. A tősgyökeresek nem tudtak lépést tartani a drágulással. Távoli, gyéren lakott vidékekre költöztek. Dordogne lakossága néhány év alatt kicserélődött, a táj és a települések arculata pedig teljesen megváltozott.
Kevesen lépnek a tettek mezejére
A vidék népszerűvé válása nem jár együtt eladási hullámmal a metropoliszokban. Ezt mutatják a nagyvárosok stagnáló ingatlanárai. Igaz, Párizsban, ahol az elmúlt 25 évben négyszeresükre növekedtek a négyzetméterárak már a március óta tartó stagnálás is ingatlanpiaci válsággal érnek fel. A francia főváros agglomerációjában viszont valóságos árrobbanás történt 2020-ban.
Az ingatlanügyletek száma azonban azt mutatja, hogy jóval kevesebben költöznek vidékre, mint amennyien a közvéleménykutatóknak az ilyen irányú terveikről beszélnek. A többség csak átmenetileg fordít hátat a metropoliszoknak. A munkahely, a jobb szociális infrastruktúra és oktatási intézmények, a baráti és családi kötelék okán, hosszútávon nem adja fel a lakását. A visszatérés a természetbe néhány hónapot jelent a saját nyaralóban, vagy egy bérelt vidéki házban.
A politikait nem érdeklik a franciák vágyai
A franciák többsége a COVID előtt is kertes házra és kistelepülési életre vágyott. Már 1945-ban, a Francia Demográfiai Intézet (Ined) első, a franciák ingatlan preferenciájára vonatkozó felméréséből kiderült, hogy 72 százalék távol a nagyvárosoktól, kertes házban szeretne lakni. Azóta minden felmérés megerősíti, hogy 70-80 százalék vidéki idillre vágyik.
A francia kormányok évtizedekig ignoráltak a polgárok vágyát. Sok országtól eltérően nem segítették a saját otthon építését adókedvezményekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal és kezdeményes kamatozású hitelekkel. Az otthonteremtésre szánt költségvetési forrásokat a kormány és az önkormányzatok is szociális bérlakások építésére fordították. Az ’50-es évektől kezdve épülő lakótelepekkel a kormányoknak és a nagyvárosoknak valóban sikerült úrrá lenniük a háború pusztítása és a népességrobbanás együttes hatására fellépő lakáshiányon.
Rossz emlékek és rossz tapasztalatok
Annak, hogy a politika nem ösztönözte a családi házépítést, történelmi okai voltak. A kormányok kerülni akartak minden ideológiai párhuzamot a nácikkal kooperáló Vichy-rezsimmel, amely a saját otthon építését propagálta. Ráadásul ennek gyakorlati megvalósítása is elrettentő példa volt: a két világháború között a semmi közepén parcellázott mezőkön rossz minőségű házak sokaságát húzták föl, a nélkül, hogy a legminimálisabb infrastruktúráról gondoskodtak volna. A háború utáni kormányoknak sok pénzébe került az élhetetlen teleped felszámolása.
Ezért a ’70-es évekig nehéz volt építési engedélyt kapni családi házra. Amióta az építésügyi hatóságok engedékenyebbé váltak, mindenfajta településépítészeti koncepció nélkül épülnek az egyedülálló házak és a lakóparkok. A statisztika szerint 10 évente egy járásnyi zöldterületet betonoznak be Franciaországban.
Örömteli folyamat?
Az elmúlt évtizedben a politika propagálni kezdte a nagyvárosokból az agglomerációba költözést. Így lépve fel a metropoliszok zsúfoltsága ellen és megállítandó az elszabadult ingatlanárakat. Julien Denormandie önkormányzati miniszter üdvözölte a népegészségügyi krízis hatására indult költözési hullámot. „Örömteli, hogy az elvándorlással küzdő területek attraktívvá válnak, és hogy felélénkül a vidéki ingatlanpiac.”
Valószínűbb, hogy a kiköltözési kedve nem a miniszter által említett településeken fog segíteni. A nagyvárosok után az agglomerációkban vezet árrobbanáshoz, zsúfoltsághoz és a zöldterületek bebetonozásához. Az élet normalizálódása után mindez ugrásszerűen megnövekvő autóforgalommal, zsúfolt tömegközlekedési eszközökkel, valamint túlterhelt egészségügyi, szociális és oktatási intézményekkel fog párosulni az elővárosokban.
Így nézne ki a visszatérés a természetbe? – teszi fel a költői kérdést a témával foglalkozó cikkében a Le Monde diplomatique.