Mario Draghi az Európai Központi Bank (EKB) elnökeként fájdalmas reformokra és költségvetési megszorításokra kényszerítette Itáliát. Most is ezt akarja, mégis – talán személyes reputációja és az EU-ból várt pénzeső miatt – a nemzet megmentőjét látják benne a választók.
Nincs pártpolitika?!
Tíz éve, a világgazdasági válság csúcsán Mario Monti szakértői kormánya vette át Itália vezetését. Most, a COVID-válság alatt ismét egy közgazdász került a kormány élére, aki korábban a világ egyik legnagyobb pénzügyi alap kezelője, a Goldman Sachs vezetője volt.
Ahogy Monti, úgy Draghi is párton kívüli, a jobb-bal politika árok fölött állónak tartja magát és szakértői kormányzást ígér. Draghinak sikerült az is, ami Montinak 2011 és 2013 között nem: a jobb- és a baloldal részételével hozott létre koalíciót.
A kormányban részt vesz a baloldali-populista 5 Csillag Mozgalom (M5S) és a nemzeti-konzervatív Lega is. Holott mindkét párt a Draghi által EKB elnökként megkövetelt megszorítások és reformok elutasításának köszönheti a megerősödését.
Első felvonás: bukik a jobb- és a baloldal is
A legújabb olasz politikai dráma első felvonása 2011 augusztusában kezdődött: Mario Draghi az EKB akkori elnöke tájékoztatta Silvio Berlusconi olasz kormányfőt, hogy az európai segítségért kiadás- és nyugdíjcsökkentést, valamint munkaerőpiaci reformokat vár. Róma a világgazdasági válság következtében megrogyott gazdaságra és államháztartásra tekintette kénytelen volt akceptálni a feltételeket. Az EKB segítsége nélkül Itália csődbe ment volna. Berlusconinak azonban nem volt ereje végrehajtani a reformokat. A parlament elutasította a törvénycsomagját. A kormány megbukott.
Berlusconit Mario Monti váltotta a kormányfői székben. Az EU egykori versenyjogi biztosa 2011-ben a baloldali pártok, valamint Berlusconi jobboldali, Európa-barát Forza Italiája támogatásával szakértői kormányt hozott létre és végrehajtotta a fájdalmas reformokat. Azonban társadalmi támogatottság hiányában 2013-ban kénytelen volt lemondani. Ez után egymást követték a szociáldemokrata miniszterelnökök, akik finomításokkal, de kitartottak a Draghi által megkövetelt politika mellett. A választók többsége a reformok kárvallottja volt, azonban Monti, majd a szociáldemokrata kormányfők politikája élvezte a hangulatformálók, a gazdaságot domináló jobboldali felső középosztály és az Itáliában hagyományosan balliberális értelmiség támogatását.
Második felvonás: új pártok születése
A második felvonás nyitánya a 2018-as választás volt: a megszorítások kárvallottjai a nemzeti-konzervatív Legát a legerősebb (37%), a baloldali-populista M5S-t (33%) pedig a második legerősebb párttá tették. A baloldali pártok és Berlusconi konzervatívjai, akik 2010-ban együtt még a szavazók 70 százalékát tudták maguk mögött, 2018-ban már csak a voksok 22, illetve 10 százalékát kapták.
Harmadik felvonás: közellenségből megmentő
A harmadik felvonás 2021 februárjában kezdődött. A 2018 óta változatlan összetételű parlament mellett a független jogász professzor, Guseppe Conte evickélt el miniszterelnökként. Legnagyobb sikere, hogy létrehozta és fent tudta tartani a Lega-M5S koalíciót, amelyről az ideológiailag egymással szemben álló pártok vezetői és szavazói eleinte hallani sem akartak. A bravúr kisebb részt Conte személyes népszerűségének, nagyobb részt a COVID-nak volt köszönhető. Az olaszok a vírus tombolása alatt politikai stabilitást akartak. Conte túlzottan magabiztossá vált. Eltaktikázta magát és februárban kénytelen volt lemondani.
A pártok, a sajtó és az olaszok kétségbeesetten kezdték keresni azt a személyt, aki meg tud birkózni a COVID okozta epidemiológiai és gazdasági válsággal. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy csak egy ilyen van: Mario Draghi. Pedig a 73 éves közgazdász az első pillanatban nyilvánvalóvá tette, hogy kormányfőként a választásokon számos elemében 70 százalékos többséggel elutasított politikát követi, amelyet a Lega valamint a M5S még néhány hete is ördögtől valónak tartott.
A Draghi-kormányban csak egy parlamenti párt nem vesz részt, a szélsőjobboldali Fratelli d’Italia (FdI). A képviselőház 600 tagjából 535 bizalmat szavazott a kilencpárti koalíciónak!
Az uniós pénzeső illúziója
Drgahi programja világos: adó- és járulékcsökkentés, valamint az oktatást, a kutatás-fejlesztést és a zöld fordulatot a középpontba állító hatalmas volumenű gazdaságélénkítő programok. Az új kormányfő elmondása szerint a forrás az EU COVID-alapja, a NextGenerationEU lesz. A sajtó és a politikai pártok sem kérdőjelezik meg a Draghi által mantrázott 200 milliárd eurót, amennyit állítása szerint Itáliának jut az alapból. Pedig a finanszírozási terv sok sebből vérzik.
Egyrészt, nem veszi figyelembe, hogy Itáliának az EU harmadik legnagyobb gazdaságaként jelentős összeggel kell hozzájárulnia az alaphoz. Másrészt, a brüsszeli segítség nagyobb részt hitelekből és csak kisebb részt vissza nem térítendő támogatásokból áll. Igaz, Róma az EU-tól jóval alacsonyabb kamatra fog kölcsönt kapni, mint amennyiért a pénzpiacokról tudna felvenni. Harmadrészt, a valóságban csak 66 milliárd és az is 6 év alatt elosztva fog érkezni. Évente tehát csak 11 milliárd juthat gazdaságfejlesztésre az uniós pénzekből. Kevesebb, mint az olasz GDP 0,7 százaléka!
Az olasz gazdaság 2020-ban 9 százalékkal csökkent, az államadósság pedig elérte a GDP 155 százalékát. Az uniós segítség tehát nyilvánvalóan nem lesz elég a gazdaság talpra állításához.
Abban azonban igaza van Draghinak, hogy gyorsak és egyszerűek lesznek a tárgyalások Brüsszellel a pénzért cserébe kért feltételekről. Az EU azt a neoliberális politikát várja el, amelyet Draghi is vall és amely a kormányprogramja gerincét adja.
A célok jól hangzanak. Néhányan mégis kritizálják őket az olasz sajtóban, mert új választások nélkül kap parlamenti legitimációt a gazdaságpolitika, amelyet az olasz választók 2018-ban 70 százalékos többséggel elutasítottak.
Nem a jobb és a baloldal között húzódik az árok
Itáliát látszatra évtizedek óta a balliberálisok és a jobboldaliak ellentéte határozza meg. A szociáldemokraták támasza a klasszikus munkások helyett egyre inkább a városi értelmiség lett. A ’90-es évek elejétől két évtizeden át Silvio Berlusconi nevével fémjelzett jobboldal bázisát pedig az észak-olasz vállalkozók, az olasz gazdaság tartópilléréi adták. Bármilyen nagy is volt az ellentét a két tábor között, valójában mindkét tömb a társadalmi progresszió, az európai integráció és neoliberális gazdaságpolitika híve és a globalizáció haszonélvezője volt.
Az igazi ellentét a globalizáció nyertesei és vesztesei között húzódott. A kárvallottak a termelőüzemek elvándorlása miatt munka nélkül maradt észak-olasz munkások és a dél-itáliai kispolgárok voltak. Előbbiek megszokásból a baloldalra, utóbbiak Berlusconira szavaztak, de kevésbé érezték magukat a két párt által képviselve.
Draghi megváltoztatja a válaszokat?
A változást az M5S és a Lega megjelenése okozta. Előbbi a frusztrált baloldali, utóbbi az elégedetlen jobboldali szavazókat nyerte meg. A Lega nacionalista és Európa-ellenes szólamokat ismételt. A M5S a politikai és a gazdasági elit leváltásának ígéretével kampányolt. A két szavazótábort az elégedetlenségen kívül semmi nem köti össze. Ezért biztos, hogy Giuseppe Conténak a korona-válság nélkül nem sikerült volna a Lega-M5S koalíciót két éven keresztül fenntartania.
A közvéleménykutatások szerint továbbra is a Lega és a M5S a két legnépszerűbb párt. A közbeszédet, a sajtót, valamint a gazdasági és a politikai elitet azonban a szociáldemokraták és Berlusconi konzervatív hívei dominálják. Így tudták hatalomra juttatni Mario Draghit. A sikerhez kellett a 73 éves közgazdász társadalmi reputációja is. Habár a Lega és a M5S szavazói, tehát az olaszok döntő többsége nem ért egyet a gazdasági elképzeléseivel, mégis örül, hogy a kormányfői székbe került. A választásokig hátralevő egy év nagy kérdése, hogy Draghinak sikerül-e meggyőznie a gazdaságpolitikájáról a többséget és visszavezetnie őket a szociáldemokraták és a konzervatívok szavazótáborába.
Petrus Szabolcs
