Az állampapír a legnépszerűbb befektetési forma. A megtakarítóknak biztos befektetés, a kormányoknak pedig költekezés lehetőségét adja. A kölcsönös függőség azonban könnyen pénzügyi válsághoz vezet, ahogy 2008-ban.
Az állampapír évtizedek óta népszerű
A fejlett országokban évek óta negatív az állampapírhozam. „A piacok mégis ki vannak éhezve rájuk” – fogalmazott az elismert francia elemző, Benjamin Lemoine.
Az európai országok az 1970-es évek óta elárasztják adósságjegyeikkel a piacokat. Akkoriban az olajár növekedés miatt a kicsi és fejletlen olajországok jóval kevesebbet importáltak és költöttek fejlesztésekre, mint amennyi dollárbevételük volt. A nyugat ezt a nyereséget akarta felszívni állampapíreladással. Az amerikai befektetők és az olajsejkek nevében vásárló Wall Street-i befektetési házak előnyben részesítették az európai adósságjegyeket, hogy megkerüljék a New Deal idejéből származó szigorú regulációt: a hazai befektetéseik meghatározott százalékáért negatív kamatú amerikai állampapírokat kellett venniük, az egyéb befektetésekből származó nyereség után pedig adót kellett fizetniük.
Az európai kormányok felismerték, hogy magas kamatot kínálva hamar leépíthetik az egyre növekvő államadósságot. A taktikát ellesték a fejlődő országok is, ahol jobb esetben az iparfejlesztésre, rosszabban a diktátorok kiadásainak finanszírozására költötték bevételeket.
Az állampapírpiac felpörgésének hatására jelentősen nőtt a pénzpiacok volumene. A harmadik világ pedig a semmiből számottevő pénzügyi flaszter lett: 1970 és 1980 között 3,8 milliárd dollárról 128-ra nőtt a pénzügyi befektetések értéke. Európában is dübörgött az eladósodás: Franciaországban például 1985-ben került piacra az első, ma ismert formájú államkötvény. Ekkor 233 milliárd euróra, a GDP 30,7 százalékára rúgott az államadósság. Napjainkban 2650 milliárd euró, az éves gazdasági teljesítmény 116,4 százaléka.
„Az elszabadult államadósságról kevésbé a túlzott kormányzati kiadások, mint a befektetést kereső megtakarítók tehetnek” – állt elő az 1980-as években új elmélettel Ben Bernanke, aki a 2000-es évek elején a FED elnöke lett.
Mindenki profitál?
A tehetős nyugati befektetők duplán profitáltak: az 1980-as években divatba jött az adócsökkentés, ezért nőttek a jövedelmek, amiből – magas kamatfelárért – az állam által az adócsökkentés miatti bevételkiesés ellensúlyozására kibocsájtott adóságjegyeket vettek.
Az állampapírpiac felpörgése kedvező hatással volt a tőzsdékre. A befektetők inkább vesznek kockázatos részvényeket, ha a nyugati államok biztos állampapírjaival tudják ellensúlyozni ezeket a portfoliójukban.
„A bankok drogként függenek az állampapíroktól”
Az állampapírok vulumenének növekedése lehetővé tette, hogy a bankok egyre inkább napi hitelekkel biztosítsák a kiadásaik fedezetét, például a lejáró betétek kifizetését és a hitelkihelyezést. A rövidtávú hitelek olcsóbbak, ha a bank fedezetül állampapírt tud kínálni az aktíváiból. Ez az úgynevezett repo-ügylet.
A bankok jövedelmezősége szempontjából döntő, mekkora a kamatkülönbség a kihelyezett és az ennek finanszírozására felvett hitelek kamatai között. Európában 2020-ban a repo-ügyletek 92 százaléka mögött a kontinens országainak állampapírjai álltak, mert biztos fedezetnek számítanak, ezért a bankoknak alacsony kamattal tudnak a tehrükre hitelt felvenni.
„A bankok drogként függenek az állampapíroktól” – írta le a jelenséget Ben Bernanke. “Függők” az államok is. A legtöbb országban a GDP 100 százaléka körüli adósság csak a pénzintézetek folyamatos állampapírvásárlásaival refinanszírozható.
A 2000-es évek elején úgy felpörgött a gazdaság és ezzel a bankok hitelkihelyezései, hogy nem volt annyi jó hitelminősítésű állampapír, amennyit fedezetül kellett volna kínálniuk a hitelfelvételeiknél. Az amerikai jegybank nem akarta, hogy ez fékezze a hitelkihelyezéseket, ezért a FED kezességet vállat a bankok pénzpiaci hitelfelvételeiért. A pénzintézetek még többet és egyre felelőtlenebbül hiteleztek, ami 2008-ban az USA-ban ingatlanpiaci válsághoz, majd világgazdasági krízishez vezetett.
Állampapírból sosem elég
A válság következtében bizalmatlanság uralkodott el a pénzpiacokon. Csak a stabil és gazdag országok adósságjegyei számítottak biztos befektetésnek. Mindenki ezekből akart: például a németek és az osztrákok adósságjegyek kamat történelmi mélypontra, majd a negatív tartományba süllyedt. Egyidejűleg a válsággal küzdő államok papírjait, például a spanyolokat és az olaszokat, csak finanszírozhatatlanul magas kamatfelárral lehetett eladni. Ezért az Európai Központi Bank (EBK) beavatkozott.
Egyrészt előírta, hogy az eurózóna minden tagjának állampapírját azonos értékű fedezetként kell elfogadni a repo-ügyletek során.
Másrészt megszabta, hogy a bankok befektetései meghatározott százalékának ’nagybiztonságúnak’ kell lenniük, aminek szinte csak az állampapír felelt meg.
Harmadrészt az EBK pénzpiaci állampapírvásárlásba kezdett, hogy nyomja a kamatokat és könnyítse a déli országok adósságfinanszírozását. Ezzel de facto megvalósult a de jure tiltott jegybanki államadósságfinanszírozás, amely a COVID-krízissel sosem látott mértéket öltött.
Ezek az előírások és jegybanki intervenciók máig meghatározzák az európai pénzpiacot. Így nem meglepő, hogy továbbra is az állampapírok a legeladottabb pénzpiaci termékek.
Petrus Szabolcs
