A libanoni jegybankelnök évtizedekig a stabilitás záloga volt. Hatalmát és reputációját saját gazdagodására használta. Monetáris politikájával pedig válságba juttatta az országot. A problémák régóta ismertek, de a nyugati hitelezők és szövetségesek nem vettek tudomást róluk.
Nagyon magasról nagyon mélyre
2018-ban ünnepelte a Libanoni Nemzeti Bank (Banque du Liban, BdL) fennállásának 55., Riad Salamé pedig jegybankelnökségének 25. évfordulóját. Salamé érdeme, hogy az évtizedek óta instabil Libanon nem omlik össze; a BdL az ország egyetlen jól működő intézménye – ünnepelték a nyugati politikusok és a pénzpiacok.
2020 nyarán robbanássorozat történt a bejrúti kikötőben. A balesetben és az azt követő tűzvészben 200 ember meghalt, 80 eltűnt, 6000 megsebesült és 300 ezer libanoni otthona megsemmisült. A kormány szükségállapotot hirdetett, az ország káoszba süllyedt.
A BdL nem bírt a libaboni fontra nehezedő nyomással, leértékelésbe kezdett. A nyár végén a jegybank, története során először, képtelen volt az államadósság refinanszírozására. Az árfolyam összeomlott. Befagyasztották a számlákat, korlátozták a külföldre utalásokat. A cégek nem tudtak fizetni az importcikkekért. Azok csak a feketepiacon, valutáért és horribilis áron lettek elérhetők. Az energiaimporthoz szükséges valuta is elfogyott, mindennapossá vált az áramkimaradás és a benzinhiány. Az üzletek előtt sorban állók között rendszeresek lettek a verekedések, ahogy a fosztogatások is. A lakosság fele néhány hónap alatt a szegénységi küszöb alá csúszott.
A helyzet azóta sem javult. A Világbank szerint „békeidőben a XIX. század óta egyetlen ország sem került olyan mély gazdasági válságba, mint Libanon”.
Salamé a felelős?!
A lakosság és a nyugat is az évtizedekig istenített jegybankelnököt kiáltotta ki felelősnek: válságkezelése legalább olyan elhibázott, mint egész jegybankelnöki ténykedése.
Felróják neki, hogy elutasította az IMF segítségét, mert nem akarta beengedni a külföldi revizorokat. És, hogy csak akkor tiltotta meg a külföldre utalásokat, amikor az elit és ő maga külföldre mentette a pénzét.
Nem derült égből jött a villámcsapás
Az IMF magas rangú, libanoni származású szakértője, Toufic Gaspard már 2017-ben figyelmeztetett: a BdL kinnlevőségei évek óta meghaladják a tartalékát. A font leértékelődése és a bankrendszer megroppanása csak idő kérdése. Az import és a védelmi költségvetés finanszírozásához a kormánynak számottevő valutára van szüksége, amit a BdL külföldi befektetőktől hosszú távon finanszírozhatatlanul magas kamatért szerzett be. A BdL és a kormány érdemi válasz helyett Gaspard elleni lejárató kampánnyal reagált.
2018-ban a legnagyobb hitelező, Franciaország megbízásából készült jelentésben a jónevű könyvvizsgáló, az amerikai Ernst & Young is felhívta a figyelmet a problémákra.
A Wikileaks leleplezésekből pedig kiderült, hogy a legfontosabb katonai szövetséges, az USA nagykövete többször informálta Washingtont a hibás monetáris poltikáról és a Salamét övező korrupcióról.
„A BdL és a Salamé hatalma extrém nagy, mindenfajta jogi és politikai kontroll nélkül tevékenykedik” – írta az IMF. Ennek ellenére hitelezte Libanont, pedig Salamé nem működött együtt a szervezet ellenőreivel, sőt még az ország devizatartalékáról sem adott felvilágosítást.
Évtizedes hibák és szerencsétlen véletlenek
Libanon az 1975-1990-es polgárháború után a nyitott gazdaság modellje mellett döntött: szabadkereskedelem és attraktív feltételek a külföldi (pénzügyi) befektetőknek.
A jegybank ősbűne a libanoni font árfolyamának az amerikai dollárhoz kötése volt 1992-ben. A kormányé pedig, hogy évről-évre egyre deficitesebb költségvetéssel dolgozott, mert látta, hogy Salamé gondoskodik az adósságfinanszírozásról. A bajt tetézte a külkereskedelem egyre romló mérlege. A hiány 2020-ra elérte a GDP 24 százalékát.
A nyitott gazdaság jegyében minden külkereskedelmi akadályt eltöröltek, ami a nemzeti valuta mesterségesen erősen tartásával együtt a haza vállalatokat és termékeket előbb az exportban, majd a hazai piacon is versenyképtelenné tette. A korábban virágzó fa-, cipő és textilipar összeomlott.
„A költségvetési hiány a kormány vétke, a dollárhoz kötött árfolyam azonban egyértelmű szakmai hiba, amiért a jegybankelnök felel, ahogy részben a nyitott gazdaság erőltetéséért is” – nyilatkozta a Le Monde diplomatique-nak (LMd) Jerome Maucourant, a Saint-Étienne-i Université Jean Monnet Libanon-szakértő közgazdász professzora.
Az évtizedes hibákból körülmények szerencsétlen összejátszásával lett összeomlás: a szíriai polgárháború és a Libanont elárasztó menekültek, az ország egyetlen exportcikke, az olaj árának drasztikus csökkenése, a pandémia, majd az azt követő gazdasági válságban munkanélkülivé vált külföldön élő libanoniak hazautalásainak elmaradása. Jelentősen csökkent a Libanonba folyó deviza mennyisége. Fentarthattalanná vált a kötött árfolyam, az elszabaduló dollárkurzus hatására pedig finanszírozhatatlanná vált az államadósság és az import.
A mindenható jegybankelnök
Salamé gazdasági és politikai tűzereje legalább akkora, mint a Hezbollah katonai potenciálja – tartották a jegybankelnökről.
Hogy valójában mekkora hatalma volt, nehéz megmondani. Ahogy azt sem lehet tudni, mennyit tudott a kormány a korrupciós ügyeiről. De az biztos, hogy fel sem merült Salamé elmozdítása, mert mindennél többet számított, hogy gondoskodott az államadósságot refinanszírozásáról és a kormányzati vásárlásokhoz kellő devizáról.
Maucourant szerint nem egyedülálló, hogy egy fejlődő országban a jegybank számít a külföld szemében a stabilitás zálogának. „Salamé visszaélt a bizalommal. Politikai hatalomszerzésre és saját meggazdagodására használta. Pozíciója megtartása érdekében pedig szakmailag hibás monetáris politikát folytatott” – fogalmazott nyíltan a francia közgazdász a LMd-ban. Azt pedig súlyosan összeférhetetlennek tartja, hogy a jegybank – cégvásárlásokon keresztül – a reálgazdaság egyik legfontosabb szereplője lett.
Petrus Szabolcs
