Mohammed Yunus professzor, a Grameen Bank alapítója beszélget egy közösséggel a bangladesi Kalampur faluban, Dakkában. 2004. január 21.Fotó: PAVEL RAHMAN/AP
A világ 1,4 milliárd, bankszámlához nem jutó emberének a pénzügyi rendszerbe való integrálása a világ kormányai számára kiemelt prioritás. Az Euronews Business megvizsgálta, milyen szerepet játszhat ebben a mikrohitelezés és Muhammad Yunus öröksége.
A mikrofinanszírozás, amely főként a mikrovállalkozásokra (az európai vállalkozások 91%-a) és az önfoglalkoztatóvá válni kívánó, de a hagyományos banki szolgáltatásokhoz nehezen hozzáférő emberekre szabott (25 000 eurónál kisebb összegű) mikrohitelekből áll, egyre fontosabb eszköze a pénzügyi integráció erősítésének. Állítja a Világgazdasági Fórum (WEF), amely szeptember 9-én jelentést tett közzé arról, hogy világszerte 1,4 milliárd embernek még mindig nincs hozzáférése bankszámlához.
„Világszerte a kormányok számára kiemelt prioritás, hogy a bankszámlával nem rendelkező 1,4 milliárd embert integrálják a pénzügyi rendszerbe. Ez nemcsak makroszinten mozdítaná elő a gazdasági növekedést, hanem ösztönözné a hagyományosan alulszolgáltatott közösségek gazdasági megerősödését is, biztonságos feltételeket biztosítva számukra a boldoguláshoz” – áll a WEF jelentésében .
Az Európai Beruházási Alap 2000 óta vesz részt az európai mikrofinanszírozási ágazat támogatásában, finanszírozást (tőke és kölcsönök), garanciákat és technikai segítséget nyújtva a pénzügyi közvetítők széles körének, a kis nem banki pénzügyi intézményektől a jól működő mikrofinanszírozási bankokig. De ahogy a WEF jelentése rámutat, még sok a tennivaló a pénzügyi integráció terén mutatkozó szakadék megszüntetése érdekében.
A Nobel díjas „szegények bankárának” pénzügyi forradalma
Egy ember megközelítése egyengette az utat mások számára – Muhammad Yunusé, akit a „szegények bankáraként” is emlegetnek.
De ki az a Muhammad Yunus? Muhammad Yunus bankár augusztusban esküdött fel Banglades új ügyvivő kormányának vezetőjeként, betöltve a megbuktatott miniszterelnök, Sheikh Hasina által hagyott űrt. A 84 éves Yunust a bangladesi autokratikus rezsim elleni tiltakozások élén álló diákaktivisták bátorították, hogy vállalja el ezt a tisztséget.
Nemrégiben történt kinevezése előtt azonban Yunus emberbaráti munkájával – különösen a mikrohitelezéssel – került a címlapokra. A hitelezés ezen formája során kis összegű pénzösszegeket adnak szegény embereknek, különösen azoknak, akik nem rendelkeznek a hagyományos hitelekhez szükséges fedezettel.
„Yunus … olyan a szegénység számára, mint Bill Gates a számítógépes szoftverek számára” – állt egy 2006-os híradásban. A cikk, amely egy hónappal azután jelent meg, hogy Yunus elnyerte a Nobel-békedíjat, jól jellemzi a bankár körüli felhajtást.
A díj elnyerése után reflektorfénybe került Yunust a média szentnek állította be. A Grameen Bankot, a mikrohitel-projektjét a szegénység elleni forradalmi válaszként hirdették. Támogatói szerint üzleti gondolkodásmódja lehetővé tette számára, hogy újra feltalálja a kapitalizmust – az emberi méltóságot előtérbe helyezve.
Ma a mikrohitel szó sokkal több terhet hordoz magában. Az agresszív adósságbehajtás, a meggondolatlan hitelezés és még az öngyilkosságok sorozata is beárnyékolja az először Yunus által létrehozott projektet. E fejlemények ellenére a mikrohitelezés bajnokai azt állítják, hogy nem szabad túl gyorsan leírni az ötletet.
Grameen a szegények finanszírozására
1976-ban Yunus találkozott egy fiatal nővel, Sufiya Begummal a bangladesi Jobra faluban. Begum bambuszbútor-készítő volt, de nehezen tudta finanszírozni a mesterségét, ezért Yunus egy kis kölcsönt adott neki. Abban az időben Yunus elsősorban akadémikusként szerzett nevet magának, bár már kezdett a társadalmi vállalkozói tevékenység felé fordulni. Az egyik jelentős katalizátor az 1974-es bangladesi éhínség volt.
„Nehéznek találtam, hogy az egyetemi tantermekben, a bangladesi szörnyű éhínség hátterében elegáns közgazdasági elméleteket tanítsak” – mondta Yunus Nobel-előadásában. „Hirtelen éreztem, hogy ezek az elméletek üresek a nyomasztó éhség és szegénység láttán”.
Az éhínség után nem sokkal Yunus elkezdte emberbaráti eszméit a gyakorlatban is megvalósítani. A bankár a Begummal való interakciója által inspirálva egy kísérleti projektet hozott létre. A cél az volt, hogy a szegény, vidéki közösségekben élő magánszemélyeknek adjon kölcsönöket, kezdetben 50 dollár alatt.
A program sok szempontból úttörő volt. Először is lehetővé tette, hogy a „bankképtelennek” tartott személyek hitelhez jussanak. Mivel a hitelezők jellemzően kockázati számítások alapján dolgoznak, Yunus felismerte, hogy a lakosság egy bizonyos szegmense ki van zárva a hagyományos pénzügyi rendszerből. Állandó jövedelem, biztos vagyon vagy hitelmúlt nélkül a szegény bangladesiek nem tudtak hitelhez jutni.
A Nobel-békedíjasok, Muhammad Yunus és a Grameen Bank képviseletében Mosammat Taslima Begum a díjátadó ünnepségen az oslói városházán. 2006. december 10. Fotó: BJOERN SIGURDSOEN/AP/NTB
Másodszor, Yunus a „hitelképtelenekre” való összpontosítása szükségszerűen a nőket erősítette, akik nagyobb valószínűséggel voltak pénzügyi szempontból marginalizálva. 2012-ben a Harvard Business Review-nak nyilatkozta: „Bangladesben a nők a banki hitelek kevesebb mint 1%-át kapták. Ezért amikor létrehoztam a Grameent, azt akartam elérni, hogy a hitelfelvevők fele nő legyen”. A kísérleti projektből nőtte ki magát a Grameen Bank, amelynek ma már mintegy 10,6 millió hitelfelvevője van. Ezek 98%-a nő.
„Yunus professzor már a kezdetektől fogva előnyben részesítette a nők hitelezését, akik olyan családokból származtak, akiknek nem volt termőföldjük, vagy csak nagyon korlátozott mennyiségű termőfölddel rendelkeztek” – mondta Alex Counts, a Grameen Alapítvány korábbi vezérigazgatója az Euronews Businessnek.
Counts Yunusszal és másokkal együtt 1997-ben hozta létre a Grameen Alapítványt, amely szélesebb körben dolgozik a szegénység enyhítésén. „A Grameen [bank] prioritásként kezelte a szegények közvetlen elérését, motiválta őket, hogy hitelfelvevő tagok legyenek, majd kezdetben apró kölcsönöket, majd nagyobb kölcsönöket kínált nekik, amint bizalmat kaptak” – magyarázta Counts. Hozzátéve: „a mikrohitelezés jellemzően nem támaszkodik a hagyományos biztosítékokra, amelyekkel a szegények nem rendelkeznek, ehelyett a társadalmi hálózatokat, a bizalmat és a szolidaritást használja ki az időben történő visszafizetés biztosítására.”
A mikrofinanszírozás árnyoldalai
A Grameen Bankról szóló korai tanulmányok fényes beszámolókkal szolgáltak. Mahabub Hossain 1988-ban megjelent könyve szerint a Grameen résztvevői körében a mélyszegénység aránya 48%-ra csökkent. A nem résztvevők körében ez az arány 75% volt.
Tíz évvel később Shahid Khandker tanulmánya, amelyet a Világbank megbízásából készített, hasonlóan pozitív eredményeket mutatott be. „A mikrohitelprogramok képesek voltak elérni a szegényeket, és az önfoglalkoztatás révén növelni tudták mind a termelő-, mind a humán tőkéjüket” – állapította meg Khandker. A Grameen Bankhoz hasonló projektek és a nők szerepvállalásának erősítése között összefüggést állapítottak meg, amely hasonlóan pozitív hatással volt a gyermekek jólétére.
A kezdeti dicséret után azonban a Yunus agyszüleményével kapcsolatos közvélemény megítélése kezdett megváltozni. Egyes szakértők szerint a mikrohitelezésnek a szegénységre gyakorolt hatása mára elhanyagolhatóvá vált. Mások szerint a koncepció inkább romboló erő, amely lehetővé teszi a hitelezők számára, hogy megtömjék a zsebüket, miközben jóindulatú jótevőknek álcázzák magukat.
Egyes kritikusok szerint a mikrohitelezés egyik hátulütője, hogy a mikrohitelből finanszírozott új vállalkozások gyakran kudarcra vannak ítélve. Ennek oka lehet, hogy a reménybeli vállalkozóknak nincsenek meg a sikerhez szükséges készségeik és a know-how-juk. Mások azzal érvelnek, hogy a szegénység sújtotta területeken a vállalkozásoknak egyszerűen nincs meg a szükséges kereslet.
A potenciális ügyfelek, akiknek kevés a jövedelmük, valószínűleg alapvető árucikkekre költik el azt a készpénzt, amivel rendelkeznek. Ezekben az esetekben az új vállalkozások valószínűleg a meglévő szolgáltatásokat helyettesítik, ha egyáltalán fenn tudnak maradni. Ha a vállalatok csődöt jelentenek, a hitelfelvevők könnyen fullasztó adósságokat halmozhatnak fel. Különösen akkor, ha új hitelezőktől vesznek fel kölcsönt a meglévő hitelek fedezésére.
Azóta, hogy Yunus megkapta a békedíjat, számos botrány rontotta jelentősen a mikrohitelezés hírnevét. Erre jó példa az indiai Andhra Pradeshben működő SKS hitelező esete. Az SKS 2010-ben több mint 350 millió dollárt (318 millió eurót) gyűjtött össze IPO (nyilvános részvénykibocsátás) keretében. Ugyanebben az évben a médiajelentések több mint 200 öngyilkosságot hoztak összefüggésbe a térségben a túlzott eladósodással. Az SKS-t agresszív behajtási gyakorlattal vádolták, amit a vállalat tagadott.
A kizsákmányolásról szóló történetek a mexikói Banco Compartamosszal, Latin-Amerika legnagyobb mikrohitelezőjével kapcsolatban is napvilágot láttak. Maga Muhammad Yunus bírálta a cég 2007-es tőzsdei bevezetésének szándékait, azt állítva, hogy a mikrohitelezésnek „a szegények védelmét kellene szolgálnia a pénzkölcsönzőktől, nem pedig újakat létrehoznia”. A tőkebevonás során több mint 450 millió dollár (409 millió euró) gyűlt össze a cég számára, így a korai befektetők nagyot kaszálhattak. Eközben a Banco Compartamos még ma is vitákat vált ki az egekbe szökő kamatlábak miatt, amelyekről ismert, hogy éves szinten elérik a 100%-os kamatlábat.
Hasonló gyakorlatok olyan országokban is felháborodást keltettek, mint például Kambodzsa, ahol a mikrofinanszírozási piac elérését és telítettségét vizsgáló mikrofinanszírozási index szerint 2020-ban minden ötödik felnőttnek volt aktív mikrohitele. Banglades, Srí Lanka és Nicaragua további példákat kínál a mikrohitelezés legrosszabb formájára.
Szabályozás, de mire?
Muhammad Meki, az Oxfordi Egyetem Nemzetközi Fejlesztési Tanszékének docense az Euronews Businessnek elmondta, hogy bár a túlzott eladósodással kapcsolatos aggodalmak jogosak, a helyzet nem olyan fekete-fehér, mint ahogy azt sok kommentátor állítja. „A valóság az, hogy ez egy nagyon nagy iparág” – magyarázta. „Világszerte több mint 100 millió ember vesz fel kölcsönt mikrofinanszírozástól, így vannak rossz és vannak jó intézmények, amelyek nem használnák ki az ügyfeleket. Indokolt, hogy szemmel tartsuk őket. Ez történhetne úgy, hogy az országokban hitelnyilvántartásokat vezetnek, hogy ellenőrizzék, hogy az embereknek túl sok hitelük van-e – vagy túl sokat vesznek fel a visszafizetési képességükhöz képest. Vagy úgy is, hogy vannak olyan intézmények, amelyek figyelemmel kísérik a hitelezőket, hogy lássák, hogyan viselkednek a hitelfelvevőkkel szemben.”
Egyes szakértők úgy vélik, hogy a mikrofinanszírozási intézményeket finanszírozóknak a fogyasztóvédelmi szempontokat is bele kellene foglalniuk az átvilágítási követelményekbe. A kamatlábak korlátozása is egy lehetőség, bár egyesek attól tartanak, hogy ez kiszoríthatja a perifériára szorult egyéneket. Ha a magas kockázatúnak ítélt személyek nem tudnak hitelhez jutni, az aláássa Yunus kezdeményezésének egész létjogosultságát.
Közösségi alapú kölcsönök
Eredetileg a bankár ezt úgy tudta megkerülni, hogy közösségi alapú törlesztési struktúrákat ápolt, ahol a hiteleket kis csoportokban kezelték. Ez néha azt jelentette, hogy az egyének addig nem kaphattak újabb kölcsönt, amíg a csoportjukban mindenki vissza nem fizette a tartozását. A visszafizetések betartása tehát becsületbeli kérdés volt.
„A társaid nyomást gyakorolnak rád, hogy visszafizess, mert ők akarják a következő kölcsönt” – mondta David Roodman gazdasági tanácsadó, a Due Diligence című könyv szerzője az Euronews Businessnek. Roodman szerint a mikrohitelezéssel kapcsolatos másik aggodalom a túlbuzgó, meggondolatlan hitelezéssel kapcsolatos. Ha túl sok pénzt adnak kölcsönök formájában olyan kedvezményezetteknek, akik anyagilag instabilak, az a gazdasági jólét illúzióját keltheti – ami további hitelezésre ösztönöz. Ha néhány adós egyszer elkezdi nem fizetni a kölcsönét, az szélesebb körű gazdasági visszaesést okozhat. Ha a hitelezők idegessé válnak, vonakodni fognak újabb hiteleket adni.
„Vannak országok, ahol annyi mikrohitel áramlott, hogy az biztonságosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt” – mondta Roodman. „De egy bizonyos ponton minden buboréknak ki kell pukkadnia.”
A mikrohitelezés valóban megbukott?
A napfényes pillanat után egyesek azt állítják, hogy a mikrohitelezéssel kapcsolatos csúnya igazságok végre felszínre kerültek. Ez az álláspont azonban – több szakértő szerint is – figyelmen kívül hagyja a gyakorlat árnyaltságát. „Kezdetben nagy volt a felhajtás, amely meghaladta a bizonyítékokat” – mondta Muhammad Meki. „A mikrohitel címke egy kicsit beszennyeződött” – magyarázta – „de ez természetes következménye a [pozitív] retorikának és annak, hogy a bizonyítékok egy kicsit lassúak”.
Bár még mindig érkeznek jelentések kizsákmányoló gyakorlatokról, sokan úgy vélik, hogy a gyakorlat előnyeit nem szabad a rosszul sikerült végrehajtás miatt elvitatni. A Grameen öröksége a pénzügyi integrációra gyakorolt hatása is. A mikrohitelezésre adott vegyes reakciók ellenére a mikrohitelezés felgyorsította a marginalizáltak számára a szolgáltatások hozzáférhetőségéről szóló beszélgetéseket.
Érsek M. Zoltán
