A toszkánai Prato az olasz textilgyártás fővárosa. Szinte minden kínai kézben van. Gazdasági bevándorlóként érkeztek, hamar felvirágoztatták a haldokló olasz textilipart. Varrodáik azonban az adócsalás és az üzemi balesetek miatt rossz hírűek. A Repubblica riportere felkereste a Firenze közeli várost.
Parto nem lett korona-gócpont
Amikor az olaszok értesültek a Kínában járványos méreteket öltő korona-vírus megbetegedésekről, biztosak voltak benne, hogy a Covid-19 rövidesen Partoban is felüti a fejét. Azonban április elején, amikor már egész Itáliában kijárási tilalom volt és Észak-Olaszországban naponta százak haltak meg, Prato polgármestere jóval az országos átlag alatti megbetegedésszámról nyilatkozhatott a kínai állami tévének. A január végi kínai újévet sokan a hazájukba töltötték a toszkán városban dolgozó kínaiak közül. De visszatérésük után önkéntes karanténba vonultak.
„Példamutató viselkedésüknek köszönhetjük, hogy a város nem lett a koronavírus-járvány olasz epicentruma” – mondta Matteo Biffoni a CCTV-nek.
A pratoi kínai vállalkozókat tömörítő érdekképviseleti szervezet vezetője, Zhou Rong Jing már január közepén egy ’Covid Task Force’ létrehozásáról tájékoztatta a polgármestert. A nagyhatalmú szövetség rendelte el a karantént és ellenőrizte annak betartását. A kínai vállalkozókat pedig arra kötelezte, hogy üzemeikben vezessenek be távolságtartási szabályokat és tegyék kötelezővé a maszkot.
Legálisan Itáliában élő kínai még nem halt meg
A kínaiak 25 éve vannak jelen Pratoban. Felvásárolták a bezárt, vagy a csőd szélén álló olasz textilüzemeket és újraindították a termelést. Napjainkban hivatalosan 31 ezer kínai él Pratoban. Valójában legalább 50 ezren lehetnek a 200 ezres városban. A legenda szerint még egyetlen tartózkodási engedéllyel rendelkező kínai sem halt meg. Az elhunytak papírját tovább használja az illegális honfitársaik. Hiába a fénykép a tartózkodási engedélyben, egy európainak nehéz az ázsiaiakat megkülönböztetni.
A Pratoi Kereskedelmi- és Iparkamara nyilvántartásában 5.850 kínai vállalkozást szerepel. 4.200 textilipari. A többi 2.700 a városban élő kínaiaknak nyújt szolgáltatásokat. Pratoban valóságos ’Chinatown’ alakult ki az elmúlt években éttermekkel, üzletekkel, bárokkal és játéktermekkel.
A textilipar felvirágoztatói
A legtöbb kínai Vencsouból érkeztek Toszkánába. A ’90-es évek közepén, a kommunista vezetés által elrendelt gazdasági szerkezetváltás miatt sokan elveszítették a munkájukat a Sanhajtól délre fekvő 3 milliós kikötővárosban. A kormánynak nem volt ellenére, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. Sokaknak párizsi éttermek konyhájában, 15 órás munkanappal, alacsony fizetéssel kezdődött az európai kaland. Felfedezték azonban a haldokló olasz textilipar kínálta lehetőséget.
’Pronto Moda’
Gyártási módszerük ’Pronto Moda’ (’Azonnali Divat’) néven fogalom lett. Villámgyorsan legyártott ruhákkal reagálnak az európai kiskereskedők igényeire. Sokuk ugyanis nem engedheti meg magának, hogy két hónapot várjon, mire Kínából megérkezik a szállítmány. Ahogy azt se, hogy igényes vevői ’Made in China’ feliratot találjanak a méregdrága textiliában. A ’Made in Italy’ eredetmegjelölés annál jobban hangzik.
Osztály alapú társadalom
A legtöbb kínai nem dolgozik sokkal jobb körülmények között, mint a francia gasztronómiába kikötő honfitársai. Többségük alig hagyja el a textilüzemeket. Kevés szabadidejüket a gyárcsarnokokkal szomszédos hálótermekben töltik. A kizsákmányolók saját, szintén Vencsouból emigrált honfitársaik. Ők villákban laknak a toszkán dombvidéken és luxusautókkal furikáznak Prato utcáin.
Botrányok sokasága
Pratoban virágzanak a kínai cégek. Adót azonban nem szeretnek fizetni a vállalkozók. Legalábbis erre lehetett következtetni egy 2010-es botrányból. Kiderült, hogy évről-évre legalább 1 milliárd euró folyik feketén Kínába.
2013-ban egy gyári tűzzel került Parto az országos sajtó érdeklődésének középpontjába. A biztonsági előírások teljes ignorálása vezetett a hét halálos áldozattal járó tragédiához. Ugyan ebben az évben egy rendőrségi nyomozás mérleg- és tartózkodási engedély hamisításokat állapított meg több kínai cégnél. Matteo Biffoni ígéretéhez híven párbeszédet kezdett a kínai vállalkozókkal. A látszat szerint sikerrel. Az utóbbi években nincsenek botrányok.
“A kínai munkás már túl drága”
A Repubblica riportere Pratoba utazott, hogy kiderítse, valóban javult-e a helyzet. Sikerült bejutnia egy textil üzemébe és interjúra bírnia a tulajdonost. Wen Jun Hui rögtön a munkásokra kezdett panaszkodni:„A kínaiak túl drágán dolgoznak. A pakisztániak és az afrikaiak olcsóbbak, de képzetlenek és megbízhatatlanok.”
Az üzeme kívülről elhagyottnak látszik Az ablakok lefedve, hogy nem szűrődjön ki a neoncsövek fénye. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy éjjel-nappal folyik a munka. Néhány munkapadon selyemruhák készülnek. 1.800 darabnak másnap már úton kell lennie Párizsba. A vevő szintén kínai. „Korábban neki is volt üzeme. Aztán csődbe ment. Most a nulláról kezdi újra. Boltja van Párizsban. Jól megy. Kelendő az olcsó ’Made in Italy’” – mondja Hui. A több asztalnál táskásakat varrnak.
Hui 14 eurót kap egy darabért a megrendelőtől. De tudja, hogy a középkategóriás olasz márka butikjaiban 220 euróért árulják őket.
Hui könyvelőként dolgozott Vencsou. Egy állásbörzén elcsábult az európai élet és a közel 1.000 eurós fizetés hallatán. 10 éve érkezett Pratoba és lentről kezdte. Nem érzi, hogy kizsákmányolták volna. Valóban megkeresett havi 800-at a varrással. Eleinte ő is a gyár hálótermében ’lakott’. Ezzel sem volt gondja. „Nem kellett érte fizetni és napi háromszori étkezés is biztosítva volt.”
Véleménye szerint ő nem használja ki a munkásait. Darabonként 15 centet fizet. „Aki ügyes, a 12 órás munkanap alatt megcsinál 600-at. Napi 90 euró. Nem rossz, ugye?!” Nehezen talál munkaerőt. Sok kínai visszatér a hazájába. Utánpótlás alig jön. „Kínában is egyre jobban lehet keresni. Nincs már ok jönni.” Az utánpótlás Afrikából és Pakisztánból érkezik. „Idomulnak. A kínai üzletekben vásárolnak és a kínai büfékben eszik a kínai kosztot” – mondja nevetve. „Viszont nem olyan szorgalmasok és megbízhatóak, mint mi” – teszi hozzá komolyra fordítva a szót.
“Szót kap” egy munkás
A napilap riportere szóba elegyedik egy táskát varró pakisztánival. „Meg vagyok elégedve. A főnök rendben van. Reggel 7 és este 9 között dolgozom. Napi 30 eurót kapok” – újságolja vidáman, miközben a ’főnök’, egy pakisztáni munkafelügyelő, az újságíró mellett áll.
A 23 éves fiú 7 hónapja van az üzemben. Előtte 3 évet egy dél-olasz menekülttáborban töltött. Ennyi idő kellett, hogy megkapjam a menekültstátuszt. „Azt hittem, hogy beleőrülök a semmittevésbe. Ezért önszorgalomból megtanultam olaszul.”
A szülőfaliját elfoglalták a talibánok. Az anyját megölték. „Havi 300 eurót tudok küldeni az apámnak és a testvéreimnek. Ez otthon egy vagyon.” Amin nem a gyárban, hanem egy Prato közeli kisvárosban lakik. A pakisztáni munkafelügyelő közvetítette. 150 eurót fizet egy ágyért. A szobában negyedmagával van. Még 6 szoba van a házban. A családi ház tulajdonosa, egy olasz nyugdíjas havi 3.600 eurót kap a pakisztániaktól.
Nem tökéletes, de javul a helyzet
A pakisztániak többsége részmunkaidőre van bejelentve. „Nyilván, hogy nem napi 4 órában dolgoznak” – mondja a polgármester a Repubblica újságírósának. De előrelépésnek tartja, hogy mindegyiküknek van tartózkodási- és munkavállalási engedélye. Biffoni szerint a munkakörülmények is javultak.
A baloldali politikus az egyre jobban működő együttélés bizonyítékának tartja, hogy a 2019-es helyhatósági választásokon két kínait is beválasztottak a képviselőtestületbe. Egyikük Wen Jun Hui. „Pratoban mindenki szívesen látott, ameddig tartja magát a törvényekhez és az együttélés íratlan szabályaihoz” – zárja a beszélgetést a városvezető.
