Az Ukrajnában dúló háború egy új politikai és gazdasági hatalmi rendszer kialakulásának a mérföldköve, amely Európa meggyengülésével járhat – fejtette ki AzÜzletnek Kovács Árpád a Költségvetési Tanács elnöke. A szakember szerint – ami Magyarországot illeti – a kiváló első félévi gazdasági eredményeknek köszönhetően a GDP idei növekedése 4 – 5 %-os lehet, és mivel az adóbevételek jelentősen túlteljesülnek, a lakossági és a vállalkozói kör bizonyos szegmenseiben nyújtott energia-árkompenzáció is tartható lesz. Az érezhető kilábalás pedig 2023 második felében kezdődik el.
– Elnök úr! Pandémia, globalizációs visszarendeződés, orosz agresszió, s nyomában migráció, elszabaduló energia- és nyersanyagárak, szankciós politika, elképesztő infláció, elszegényedés mind olyan kihívás, amire nem számítottunk és amely alapjaiban változtatja negatív irányba az életet. Ön szerint mi változott meg és gazdasági értelemben mi lehet a konfliktus végkifejlete?
– Természetesen arra magam sem tudok választ adni, hogy pontosan mikor és mi fog történni. Az látható, hogy a közelünkben zajló, egyre inkább elhúzódó és eldurvuló háború történései elválaszthatatlanok egy több évtizedes globalizációs ciklus lezárultától és egy új indulásától. Korszakhatárhoz érkeztünk. Úgy vélem még évekig, vagy akár évtizedekig tart, amíg – Huxley szavaival élve – ez utóbbi „szép új világ” kiteljesedik. Számos közgazdász kollégához hasonlóan magam is úgy látom, hogy a hetvenes évektől tartó globalizációs, regionális együttműködési modell létének feltételei kimerülőben vannak. Miközben ma még többnyire emblematikus országneveket, vagy inkább birodalom neveket használ a közgazdász társadalom, mind nyilvánvalóbb, hogy a globalizáció az eddigiekhez képest más dimenziókban folytatódik. Ez pedig brutális változásokat hoz a politikai-katonai-hatalmi és a gazdasági, az energia- és nyersanyagforrás adta érdek- és értékválasztások teljes halmazában. Sokféle forgatókönyv látott már napvilágot arról, ki lesz a győztes, ha lesz. Bármelyik szcenáriót nézzük, azt látjuk, hogy új egyensúlyokat és függőségeket hoz a radikális változás. Az USA-nak a II. világháború utáni világrend alakításában kizárólagosnak tartott gazdasági hatalmát, demokrácia felfogását és lassan katonai, politikai befolyását a keleti, erős centralizációjú, gazdaságszervező funkciójában eltérő kormányzást megvalósító országok csoportja, mint verseny és hatalmi vetélytárs már az elmúlt években is mind sikeresebben ellenpontozta.
Láthatóan erősödnek a hatalmi centrumként fellépő transznacionális vállalati konglomerátumok
– Lehetséges, éppen ez a vetélkedés hozta, hogy más síkon is folytatódjon a birkózás. Ugyanis láthatóan erősödnek a történelmileg kialakult államfelfogást elutasító, más politikai eszközöket alkalmazó, más dimenziókban gondolkodó, új versenytársként, hatalmi centrumként fellépő transznacionális vállalati konglomerátumok. Ezek már régóta nem a nyugati világ nagy nemzetállamainak, demokratikusan választott hatalmi struktúráinak érdek- és – félve mondom – értékhordozói, hanem éppen fordítva. Érdekeltségük van – mondjuk így – hagyományos nemzetek és szövetségeik, regionális országcsoportok konfrontációjában, s ezáltal meggyengülésében. Megkezdődött az érdekeiket kiszolgáló, nem államszervezeti alapon működő hálózatok, normaképző intézmények elfoglalása, kiépítése. Céljaikhoz felhasználják a civil mozgalmakat. Egyre inkább maguk is gazdasági érdekek alapján szerveződő, sajátos „államformációkká” válnak, ahol azonban nincs territoriális elv, nemzeti határ, történelmi meghatározottság és értékrend. Részvényeseik a jogokkal rendelkező állampolgáraik és munkavállalóik az alattvalóik, bárhol is élnek a világban. Mindehhez feltétel a digitális átállás, a tér és idő információtechnológia fejlődése teremtette lerövidülése az élet minden terén. A két gazdasági nemzetóriás, mint a fejlett nyugati világ emblematikus hatalma az USA, és a másik oldalon, egy egészen más belső hatalmi megoldást kiépítő Kína, s a velük sokszor ambivalens történelmi és önérdek kapcsolatban lévő további, nemzeti erőközpontok fokozatosan ezeknek a hatalmas társasághalmazoknak az érdekképviselőivé válnak. Azzal a közös jellemzővel, hogy óriási katonai, valamint munkaerő és nyersanyag potenciáljukkal ezt az érdek- és értékrendet mindinkább egymás ellenében kísérlik meg érvényesíteni. Nagyságrenddel lejjebb van az elveszett birodalom álmait kergető Oroszország és az ellentmondásokkal terhelt német–francia tengely mentén szerveződő, alapeszméit kényszerűen fokozatosan feladó Európai Unió. Ne csodálkozzunk, ha e konfliktusban először ők kerültek a célkeresztbe, mintegy megelőző, leválasztó lépésként a főerőkkel történő megütközés előtt. Nem tagadom, de még így is bízom, hogy a napjainkban kibontakozó világgazdasági földrengés a világot elpusztító fegyveres leszámolás nélkül, jónéhány évvel később, csak valamikor az évtized végén vagy inkább utána következik be. A most folyó, európai terepre helyezett összecsapás minden tanulsága józanságot, bölcsességet, gondolatgazdagságot és kevesebb indulatot igényelne, de nem itt tartunk.
– Mit hoz mindez számunkra?
– A mi számunkra a leglényegesebb, közvetlen kihívás, vagy inkább kockázat az Európai Unió működésének sokszor eltúlzóan hangoztatott, de létező és szerintem magyarázható bizonytalankodása abban a folyamatban, amely az egypólusú világrend évtizedei után, napjainkban a multipoláris világrend felé vezet. Úgy vélem: a háború hatására már rövid távon érzékenyen érintette/érinti Európában a relatíve olcsó, könnyen beszerezhető orosz energia hiánya a fejlett technológiára és a globális együttműködésre épülő termelést. A többi tényező együttes és egymásra ható működési zavara – keményen fogalmazva – szétzúzta a termelés nemzetközi együttműködésre alapozott rendjét. Visszatérve, miután rögzítettük, hogy az egypólusú világrendet új világrend követi, ezért valószínűsíthető, hogy hosszabb távon a háború igazi vesztesei az uniós országok gazdasága és a maga gondolatiságában alapértékeket képviselő európai integráció lehetnek.
Környezetünktől, szövetségi rendszerünktől nem függetleníthetjük magunkat
– Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió ideológiai és/vagy érzelmi korlátjai miatt nem tud vagy nem akar kellő időben megfelelő válaszokat adni az új gazdasági-politikai kihívásokra, ezért világgazdasági szerepe elkerülhetetlenül, fokozatosan marginalizálódik. Ha pedig így alakul, a kulturális sokszínűség hajtóerejétől remélt előnyök kihasználására és a sokat irigyelt európai jóléti modellre fordított hatalmas összegek folyósítása, a kohéziós politika sem lesz tovább vihető. Az energia- és nyersanyagárak már korábban elindult növekedése, majd az orosz agresszióra válaszul hozott, egyre hosszabbá váló szankciós listák okozta árrobbanás, az infláció elszabadulása és a külkereskedelmi egyenleg romlása olyan mértékű közvetlen terheket és új, évtizedes hatású kockázatokat hordoz, amelynek következményei beláthatatlanok. Környezetünktől, szövetségi rendszerünktől nem függetleníthetjük magunkat. Még akkor is hatalmas nehézségekkel nézünk szembe, ha – reménykedem – végül elkerüljük a nyílt fegyveres konfliktusba sodródást, s az EU Bizottsága is valamennyire tovább tolerálja – a helyzetünk hozta – mentesítési törekvéseinket.
– Ezek után mit várhatunk 2022-ben és egy kicsit távolabbra tekintve 2023-ban és 2024-ben? Ilyen helyzetben, amikor energiaválság, élelmiszerválság és logisztikai válság is van a világban, mekkora a mozgástere egy kis nyitott ország gazdaságpolitikájának? Hogyan lehet a magyar társadalmat és gazdaságot átsegíteni a nehéz éveken és alkalmassá tenni az új világgazdasági feltételekhez?
– Úgy vélem, hogy a sikeres kilábalásnak a pandémiás időszakból, s a kiváló idei első félévi gazdasági eredményeknek köszönhetően az éves társadalmi teljesítmény, a GDP idén is elérheti a jelentős, mintegy 4 – 5 %-os növekedést. Az adóbevételek – a termelésbővülésnek és természetesen az inflációs árnövekedéseknek tulajdoníthatóan – jelentősen túlteljesülnek, a stabilitási törvény GDP-arányos államadósság követelményei teljesülnek, s a hiánycél közelében, bár annál valamivel magasabb lesz a deficit. A legfontosabb társadalmi programok megvalósulnak, valamint a lakossági és a vállalkozói kör bizonyos szegmenseiben nyújtott energia-árkompenzáció is tartható lesz. Tehát tudjuk tartani magunkat, ha szigorú takarékossági intézkedésekkel, a beruházások ésszerű visszafogásával, a kormányzati kiadások megkurtításával megfelelően élni tudunk, és a napról napra változó külső feltételek nem fordulnak végletesen kezelhetetlen irányba.
Itthon 2023 második felében kilábalás, 2024-ben előrehaladás várható
– Az októberi és várhatóan a novemberi csúcs után az infláció valamelyest csökken, de éves szinten jóval meghaladja a korábban vártat. A cserearányok a fennálló nemzetközi körülmények között továbbra sem lesznek kedvezőek, s a forint erősödése sem lesz olyan mértékű, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztat mindent. Sok függ az uniós forrásokkal kapcsolatos megállapodás megszületésétől, ami kedvező esetben az év végén, a jövő év elején adhat jelentős lendületet fiskális impulzusa és a bizalom erősödése hozta javuló feltételek által. A 2023. év első fele valószínűsíthetően így is igen nehéz lesz, az infláció csak lassan fog csökkenni, a cserearányok, az energia- és nyersanyagárak alakulása is abba az irányba fog mozogni, ami az energiaintenzív iparágak helyzetében további romlást hoz. A különböző prognózisok abban egyetértenek, hogy 2023 második felében kezdődik el a kilábalás, s így az éves GDP növekmény már pozitív tartományba kerül. Egyes vélemények – mint az IMF előrejelzése – szerint a teljesítmény-bővülés 2 %-os mértéket elérhet. A 2024. év pedig az előrehaladó európai és honi energia-átállás, a technológia-intenzív ipari termelés térnyerésével, s reméljük békével már ismét a kitapintható fejlődésé lehet. Bár az államháztartás fenntartása ezekben a rendkívül nehéz években is biztosítható, indokolt a költségvetés rugalmasságának növelése, hozzáigazítása a változó külső és belső társadalmi-gazdasági feltételekhez. A mozgástér azonban tagadhatatlanul igen szerény. Pragmatikus, ugyanakkor értékőrző-mentő alkalmazkodásra van szükség. Megvalósítása belső gazdasági és társadalmi stabilitást, konszenzuskészséget, a kibontakozó konfliktusokba való egyik vagy másik fél oldalán történő „beleállást” messze elkerülő, improvizációktól mentes, alternatív megoldásokat, menekülő utakat is feltérképező rugalmas politikai-gazdaságpolitikai stratégiát kíván. Elképesztő a feladat! Könnyű hibázni.
– Milyen lépéseket lehet ebben az igen bonyolult feltételrendszerben adottságnak, illetve kockázatnak tartani?
– Itt élünk, bármennyire is akarjuk, néha vitatható sikerű külön utakat járva, nem tudunk az egyre inkább eszkalálódó gondokból, a változásokból kimaradni. Azt is sajnos adottságnak kell tekintenünk, hogy a kisebb nemzetállamok, amennyiben gazdaságpolitikájukban, történelmileg kialakult reflexükben mereven elutasítják az új világrend törvényeit és szembe helyezkednek a folyamatosan formálódó, pillanatonként új kihívásokat hozó főáramlattal, akkor olyan érdekütközésekbe sodródnak, ami törésekhez, akár rövid időn belül is gazdaságuk fenntarthatósága súlyos kockázatához vezethet. A Covid-járvány előtti tíz év többnyire konzervatív honi gazdaságpolitikája tagadhatatlan prosperitást, államháztartási stabilitást és jóléti sikereket hozott. A pandémia gazdasági hatásainak kezelése, az újraindulás eredményei mintha visszaigazolták volna az „erős, aktivista felfogású” kormányzás, demokrácia-értelmezés nem mindig tankönyvi megoldásainak sikerét. Utóbbiak – mondjuk így – „taktikai” győzelmeket is hoztak, de az uniós kapcsolatrendszerben feszültségeket eredményeztek. Az adott körülmények között a jól látható repedéseket a Brüsszellel való együttműködésben az uniós intézmények részéről az „összezárás” természetszerű, szerintük az ezzel szemben okkal, ok nélkül ágáló renitensek megrendszabályozása reflexének vélem. Meggyőződésem, még vissza lehet és kell térni az új körülmények között is a távlatos, a kölcsönös előnyöket kereső, a történelmi meghatározottságokat elismerő türelmes, kompromisszumkész együttműködésre. A nehézségek, mindig lehetőséget is kínálnak a kitörésre. Érdemes ezért a tanulságok levonásával a hatékonyabb cselekvés érdekében azon is gondolkodni, hogy az elszabaduló honi infláció és az ikerdeficit súlyos terhéhez a kétségtelen meghatározó külső okokon túl – mint a világgazdaság, a globalizációs formák átalakulása, a szomszédban zajló háború, s következményként az energia, nyersanyag és élelmiszer árrobbanás – milyen mértékben járultak hozzá a vitathatatlan társadalmi célok elérését szolgáló, de az erőforrásainkat igencsak megterhelő és az előrelátható világgazdasági változások jeleit nem kellően figyelembe vevő tavaszi lépéseink.
A közgazdászok gondolkodásában is változásokat követel a mai történések és a jövő trendjeinek értése
– Itt jegyzem meg azt is, hogy az államháztartásból biztosított, formájukban különböző, de teljesítmény-feltétel nélkül adott támogatások nem ritkán elfedik a kedvezményezett vállalkozás működési hiátusait. Piacképessé teszik azt, aki erre alkalmatlan. Természetesen jól tudom, hogy a támogatottak köre sokszínű, s a kormányzásnak vannak olyan foglalkoztatási és más társadalompolitikai és szakpolitikai érdekei (mint a lakosság részére végzett szolgáltatási tevékenység), amelyek magyarázhatják ezt a teljesítmény-hiányt tűrő gyakorlatot. Az is tény, hogy válsághelyzetben, s ma abban vagyunk, különösen nehéz normativitást és hatékonysági követelményt akkor érvényesíteni, amikor az energia- és alapanyag krízis, a piaci folyamatok alakulása tesz egyik pillanatról másikra versenyképtelenné, veszteségessé vállalkozásokat. Ezek mentése pedig nemcsak az adott gazdasági szereplő, hanem az ott dolgozók túlélését is biztosítja. Nyilvánvaló azonban, hogy ennek a ma szükségszerű szolidaritásnak, az ebben a körben gyengébb, vagy akár teljesen elmaradó teljesítménynek, versenyképtelenségnek az árát az egész társadalom fizeti meg. A költségvetési források szűkülése, a súlyosan energiaigényes iparágak fenntarthatatlansága is kényszerítően hat arra, hogy a normativitásnak és a nemzetgazdasági érdeknek kevéssé megfelelő gyakorlat óvatos, sokoldalúan mérlegelt és hangsúlyozottan normatív elveket követő szelekcióval minél előbb visszaszoruljon.
– A közelmúltban a Magyar Közgazdasági Társaság – amelynek tiszteletbeli elnöke – szegedi Vándorgyűlésén, ahol Ön is sikeres előadást tartott, az is felvetődött, hogy az új világrend felé közelítve a közgazdászok megközelítésének is meg kell újulnia. Mi erről a véleménye?
– Tudom, jónéhány kolléga, talán a közgazdász és a politikai társadalmi közeg többsége úgy gondolja, hogy mindez, ami történik velünk törvényszerű. Szerintük a globális fejlődés új hulláma megállíthatatlan, a változásokat az diktálja. Széles körben érvényesül az a nézet, hogy a háború, az agresszió, vagy akár egy megelőzőnek mondott, esetleg kiprovokált katonai válaszlépés is – Clausewitz, a XVIII – XIX. századfordulóján világhírű katonai stratéga gondolkodásának igazat adva – a (gazdaság)politikai az érdekérvényesítés körébe tartozik, csak más – számomra elfogadhatatlan – eszközökkel. A trendek tehát – mondják – meghatározottak. Ezeknek a vélekedéseknek sok mindenben igazuk van, de azért úgy vélem, a közgazdászok gondolkodásában is változásokat követel a mai történések és a jövő trendjeinek értése. Méginkább kizárja a leegyszerűsitő megközelítéseket, s talán arra is indít, hogy a gazdasági hatékonyság hajszolása, a nyers érdekérvényesítés mellett valahogy méltóbban jelenjen meg az érték és benne a humánum. Reménykedem azért, hogy nem Huxley és Orwell próféciaként leírt komor, „szép új világa” köszönt majd ránk, hanem kortársuké, a humanista Huizingáé, aki szerint egy korszak alkonyának bomló „virágai” adják a táptalajt az újhoz, a sikeresebbhez, az élet teljességét jobban kifejező reneszánszéhoz.
Érsek M. Zoltán
