Brüsszel és Frankfurt új megoldásokkal vezetné ki az euró-zónát a sosem látott válságból. Az eddig elutasított amerikai módszereken is követnék. A monetáris politikáról másképp gondolkozó észak- és dél-európai államokat is egységbe kényszeríti a COVID. A németek meglepően kompromisszumkészek.
Elmosódó különbségek
’Milyen különbség?’ – kérdezett vissza egy sajtótájékoztatón az Olasz Nemzeti Bank, a Banca d’Italia kormányzója. A Repubblica újságírója az után érdeklődött, miben áll a különbség az amerikai jegybank szerepét betöltő FED és az Európai Központi Bank (EKB) jelenlegi monetáris politikája között.
Pedig Ignazio Visco tudja, hogy mások a New York-i és a frankfurti intézmény jogszabályban rögzített feladatai és a jogosítványai is. Ezekből és a gazdaságfilozófiai különbségekből kifolyólag korábban valóban más monetáris politikát követtek.
„Mind a két intézmény az árstabilitás biztosítását és a gazdaság támogatását tartja szem előtt. Ez jelenleg Amerikában és Európában is a koronavírus-krízis leküzdését és a defláció megakadályozását jelenti” – magyarázta Visco.
Brüsszel és Frankfurt közös nevezőn
Frankfurtól olyan ötletekkel áll elő és olyan intézkedéseket hoz, amely a korábban a lazább monetáris politikai mellett érvelő bizottsági politikusokat is meglepi Brüsszelben.
Még meg sem száradt a tinta a júliusi a maratoni EU-csúcson elfogadott, ’Recovery Fund’ névre keresztelt, 750 milliárd eurós konjunktúracsomagon, az EKB máris javasolta egy folyamatosan elérhető gazdaságélénkítő alap létrehozását. „Hiányzik az EU kezéből egy permanens gazdaságfejlesztő és élénkítő eszköz” – hangzott az indoklás.
Maastricht a múlt relikviája?!
Az euró stabilitásának frankfurti őrei nem sokkal később a ’múlt relikviájának’ nevezték a maastrichti stabilitási kritériumokat. Különösen idejétmúltnak tartják az államadósságot a GDP 60 százalékában maximalizálni. A déli államok régóta ezen az állásponton vannak. A franciák és az olaszok a szabály eltörlésének leghangosabb szószolói.
Az északiak eddig hallani sem akartak a lazításról. A németek azonban az utóbbi időben egyre visszafogottabbak, ha a szabályok alkalmazásáról van szó. Nem úgy a hollandok. Nem sokon múlt, hogy a kormányfő, Mark Rutte ellenállása miatt júliusban meghiúsult a korona-konjunktúracsomag elfogadása. A holland vezető azóta is a tagállamok államháztartási egyensúlyának mielőbbi helyreállítása mellett érvel. A Recovery Fund-t pedig a feltétlenül szükségesnél egyetlen nappal sem tartaná tovább érvényben.
Új idők új dalai
Brüsszel és Frankfurt között tehát már alig van ellentét. A Bizottság és az EKB is a lazább monetáris politikát és új eszközök bevetését pártolja. A tagállamok két egymásnak feszülő csoportjának viszont még egyességre kell jutnia: Az északiak mielőbb visszatérnének a COVID előtti idők politikájához. A déliek az ’új valóságot’ a közösség monetáris- és gazdaságpolitikájának megújítására használnák. A két álláspont képviselő feszülnek egymásnak a kormányfők brüsszeli csúcsain és az EKB Kormányzótanácsának ülésein is.
Ellentétek az EKB-ban
2019 decemberében az északi tagállamok jegybankárai az EKB állampapírvásárlási programja mielőbbi leállítása mellett érveltek. Ezt tavaly nyáron indította újra még az előző elnök, Mario Draghi 1.350 milliárdos eurós kerettel. Így pumpált friss pénzt az egyre lassuló és deflációs veszélyével küzdő európai gazdaságba. Az északi ellenállás dacára az új EKB elnök, Christine Lagarde, a déliek és Németország támogatásával a program meghosszabbításáról és kerete megnöveléséről döntött még a korona-krízis előtt.
Az EKB 2009-ben, a globális pénzügyi, majd az abból kialakuló gazdasági válság csúcsán kezdte el szisztematikusan felvásárolni a bajba került tagállok nehezen eladhatóvá vált állampapírjait a pénzpiacokról. Így akadályozta meg, hogy elszabaduljanak a kamatok, amelyet a kibocsátó országok a hitelezőknek kénytelenek fizetni. Azóta többször meg lett hosszabbítva a mindig új névre keresztelt akció. Így de facto permanensé vált. Tehát megtörtént az, amit az EKB most a ’Recovery Fund’ esetében is javasol.
Az északiak azonban továbbra is kitartanak a mellett, hogy a jelenleg ’Pandemic Emergency Purchase Programme’ (PEPP; pandémiás sürgősségi vásárlási program) néven futó állampapír vásárlási programot, amint lehet, meg kell szüntetni. Ahogy egy állandó gazdaságfejlesztő és -élénkítő alapot sem akarnak finanszírozni.
A Banca d’Italia kormányzójához hasonlóan az EKB-t irányító Christine Lagarde sem lát kivetnivalót a FED követésében. A francia szakember szerint az euró-zónában is az amerikai jegybank inflációs politikáját kellene követni a következő 4 évben: az első 2 évben az 1, a második 2-ben pedig a 3 százalékos infláció lenne a cél.
A Jens Weidmann, a német jegybank, a Bundesbank elnöke ez ellen van. A kötvényvásárlási programot sem támogatja. Monetáris filozófiáján nem változtatott a korona-krízis. Ami viszont egy éve elképzelhetetlen lett volna, most megtörtént: Az EKB Igazgatóságának német tagja, Isabel Schnabel Christine Lagarde és a déli államok pártjára állt, amikor a ’Pandemic Emergency Purchase Programme’ meghosszabbításáról kellett szavazni.
Lehetőséget látnak a válságban
Brüsszelt és Frankfurtot az is összeköti, hogy általában több jogosítványt akarnak a közösségi intézményeknek. Érvelésük szerint a 2009-es világgazdasági válságból azért lett államcsődökkel fenyegető adósságkrízis több európai országban, mert a Bizottságnak és az EKB-nak sem voltak hatékony gazdaság- és monetáris politikai eszközei. Most több újat is kaptak, egyelőre átmeneti jelleggel.
A korona-krízissel adódott egyszeri alkalmat ki akarják használni ideiglenes jogosítványaik állandóvá tételére.
