Kanada nyugati felén, British Columbiában járt a közelmúltban Pánczél Károly. Vancouverben találkozott hajdani soproni diákokkal is, akik ’56 után hagyták el szülőföldjüket: az egyetem kelt útra dékánjuk vezetésével. Ez az intézmény korábban Trianon miatt költözött Selmecbányáról Nyugat-Magyarországra. Interjú az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökével.
Pánczél Károly október 23-i ünnepségekhez igazította kanadai látogatását.
– Az 1956-os forradalomhoz kötődő megemlékezések mindenütt nagy jelentőségűek a magyar emigráció életében – mondta. A kanadai diaszpórától kapott meghívás egy olyan helyre szólt – az ország nyugati partjára – ahol ritkábban jár magyar delegáció. Örömmel tettem eleget annak a felkérésnek, hogy az október 23-i ünnepségeken két helyszínen is részt vegyek – felelte kérdésünkre a bizottság elnöke.
– Merre járt?
– Az út Edmontonban kezdődött, ahol nagyon aktív magyar közösség él. Innen mentünk Kelownába, ami egy nagyon érdekes település az Okanagani-völgyben, aminek az éghajlata nagyon hasonlít a Magyarországira. Az ’56-os magyarok közül ott nagyon sokan ugyanazzal foglalkoztak tovább, mint idehaza, paprikát, paradicsomot termesztettek. Megható volt látni, hogy számukra is mennyire fontos az óhazához való kötődés. Az utazás utolsó állomása Vancouver volt, ahol megható események résztvevője lehettem.
– Mi jellemzi leginkább a kanadai magyar diaszpórát?
– A kanadai, a második legnagyobb létszámú emigráció a nyugati magyarság körében. Az Egyesült Államokban több mint egymillióan vannak, akik magyar származásúnak tartják magukat, míg Kanadában ez a szám meghaladja a 300 ezret. Közülük 70-80 ezren vannak azok, akik első generációsként érkeztek Kanadába, és több mint 200 ezren, akik tudják és számon tartják a magyar származásukat. Többségük azonban már nem, vagy csak többé-kevésbé beszéli a magyar nyelvet.
Számunkra azonban fontos, hogy a magyarságtudatuk megmaradjon és, hogy különösen azok, akik a magyar nyelvet is beszélik, élénk kapcsolatot tartsanak az óhazával. A nemzetpolitika ezért is érzi kötelességének, hogy tartsa velük a kapcsolatot, segítve a civil szervezeteiket, a magyar házakat, a közösségeiket, a táncházakat. Emellett pedig kiemelten fontos számunkra a gyermekek ügye, az hogy segítsük működtetni a hétvégi iskolákat. Amelyeknek éppen úgy szakmai segítséget adunk, mint ahogy a cserkészeknek is, akik remek nyári táborokat is szerveznek.
Fontos a hitélet is, ami szintén egy összetartó erő. Mind Edmontonban, mind Kelownában, és Vancouverben is jó volt látni, hogy működnek a magyar egyházak és aktívak az egyházi közösségek. Megtartják a nagy nemzeti és családi ünnepeket, bálokat szerveznek. Tehát a nyugati diaszpóra nagy rendezvényei Kanadában is megvannak, miközben minden évben a Diaszpóra Tanácsban, illetve a Magyar Állandó Értekezleten is találkozunk a képviselőikkel.
– Említette, hogy Vancouverben megható élményekben is része volt.
– Amellett, hogy az összes jelentősebb magyar szervezet és intézmény vezetőjével tárgyaltam egy erdélyi származású honfitársunk hivatalos állampolgári eskütételén, amire a barátai jelenlétében került sor, abban is szerepet vállaltam. A legmeghatóbb azonban az egykori soproni öreg diákokkal való találkozó pillanatai voltak. A Soproni Egyetemnek már önmagában is külön története van, hiszen eredetileg Selmecbányán működött még a Monarchia időszakában, ott volt az erdészeti és a bányamérnöki képzés. Az intézmény Trianon után költözött át a megcsonkított Magyarországra, Sopron adott otthont az egyetemnek. Majd elkövetkezett 1956. Az egyetemi ifjúság is részt vett az ’56-os eseményekben, és amikor a Szovjetunió elfojtotta a forradalmat, a diákok és a tanárok közül több, mint kétszázan úgy döntöttek, hogy Ausztriába menekülnek. Nyilvánvaló, hogy tartottak a megtorlástól, pontosan tudták hogy milyen elszámoltatás, milyen büntetés vár mindazokra, akik diákszervezeteket alapítottak vagy éppen fegyveresen részt vettek Sopron védelmében.
A csoport tagjai Ausztriában menekült, táborokba kerültek. Nagyon fontos Roller Kálmán dékán szerepe, aki azután, hogy eldöntötték, együtt maradnak, elkezdett levelezni szerte a világban, hogy vajon hol tudnák a diákokat és a tanárokat úgy befogadni, hogy a távolban is magyar nyelven folytathassák a képzést. A csodával határos, gyönyörű történet az, hogy végül Kanada fogadta be a csoportot és a világ másik végén, 9000 kilométerre az óhazától, British Columbiában, Vancouverben a University of British Columbia fogadta be őket. Ezután kezdődött a hosszú utazásuk, hiszen 1957 januárjában Liverpoolból indultak hajóval, majd miután megérkeztek Kanada keleti partjára, hosszú napokig tartó vonatutazással érkeztek meg Vancouverbe, ahol először egy hajdani katonai repülőtér épületeiben helyezték el őket. Végül ’57 tavaszán megkezdődhetett az egyetemi képzés és a ’60-as évek elejére az utolsó diák is befejezhette a tanulmányait. És azon túlmenően, hogy a diákok be tudták fejezni az egyetemi tanulmányaikat, egy másik nagyon különleges üzenete van a történetüknek.
– Mit ért ez alatt?
– A soproni diákok történetének különleges üzenete az, hogy a távolból hoztak magukkal egy európai stílusú, magas szintű képzést és egy európai munkakultúrát. Keresztény kultúrkörből érkezetek ide az új világba, és mindezt később Kanada is nagyra értékelte, hiszen közülük nagyon sokan ott maradtak, megteremtették a természetvédelmet, megteremtették az erdőgazdálkodást, ami előtte ott nem is nagyon létezett. Azt is fontos megjegyezni, hogy a forradalom időszakában Kanada több mint 30 ezer magyart fogadott be. A soproniak életművét és a többi befogadott magyar menekült munkáját is elismerték akkor, amikor 2010-ben a kanadai kormány a nemzeti történelmi örökség részének nyilvánította az 1956-os forradalom magyar menekültjeinek Kanadába érkezését. Hiszen olyan sok mindent alkottak Kanadában művészek, sportolók, tudósok, egyszerű kétkezi munkások és az egykori soproni diákok.
– Milyen az összetartás a soproniak között?
– Az egyetemistákat viccesen úgy is emlegették Kanadában mint a magyar maffia. Természetesen jó értelemben vett magyar maffia, hiszen ők a szakmai pályafutásuk csúcsán, a 60-as, 70-es, 80-as években a nemzeti parkokban, a nagy fakitermeléseken, a papírgyárakban, több állam területén magas pozíciókat töltöttek be és, ha egy soproninak valamilyen problémája volt, el kellett valamit intéznie, mindenhol volt egy régi diáktárs, akire természetesen számíthatott. És ma is számíthatnak egymásra azok, akik még velünk vannak: napjainkban is havonta találkoznak egy közös ebédre.
Hogyan éljük meg Magyarországról az ő történetüket? Egyrészt úgy, mint egy regényes történetet, ahogy több mint 200 fiatal a tanáraikkal nekivág az ismeretlennek, másrészt ugyanakkor ez egy fájdalom is az anyaország számára, hiszen minden egyes elvesztett ember, aki kénytelen volt elhagyni Magyarországot, az egy-egy személyes Trianont is jelent. Ami szinte pótolhatatlan veszteség. Tudjuk, több mint 200 ezer olyan ember volt Magyarországon, aki lábbal szavazott arra. Tudjuk, évtizedekig kommunizmus, szocialista rendszer volt Magyarországon, ahol egy újabb rab világ kezdődött.
Köszönettel tartozunk – erről ritkán szoktunk beszélni – hogy a szabad, független, keresztény Magyarország eszméjét fönntartották Kanadában is, míg mások az Egyesült Államokban, Ausztráliában vagy Nyugat-Európában. Meghatározó élmény, hogy ’56 örökségeként ’90-ben bekövetkezhetett a rendszerváltozás. A szabad Magyarország eszméjét, a nemzeti összetartozás eszméjét a nyugati magyarság tartotta fönn és ebben számíthattunk rájuk. És most természetesen számíthatnak ők is ránk, hiszen élénk lett a kapcsolat a diaszpóra magyarsága és az anyaország között, sőt a diaszpóra és a kárpát-medencei elszakított országrészek magyarsága között is újra alakult a kapcsolat és segítjük a tevékenységüket.
– A kanadai magyarok tekintetében miben nyilvánul meg ez?
– Kanadába elsősorban a szakmai tevékenységükhöz érkeznek támogatások. Szeretném kiemelni a hétvégi iskolák ügyét, ahová elsősorban módszertani anyagok és technikai felszerelések érkeznek. Létezik a Határtalanul diaszpóra program, amikor a nyugati magyarságból gyermekek érkezhetnek Magyarországra jeles ünnepekkor, nagy eseményekkor, legyen az pünkösd vagy Szent István nap. Ezekre a jeles eseményekre két-három hétre érkeznek a gyerekek, akik megnézhetik azt az országot, hogy honnan indultak a szülők, honnan érkeztek a nagyszülők.
A másik kiemelt program a magyar nemzetpolitika zászlós hajója, a Kőrösi Csoma Sándor program. Ennek keretében 24 ösztöndíjas érkezik minden évben Kanadába is. Az Ő dolguk is a kapcsolattartás, az, hogy segítsenek a magyar közösségeknek. Legyen az egyházi cserkészet vagy hétvégi iskola, magyar óvoda vagy hogy szervezzék a nemzeti ünnepeket, a különböző eseményeket. Ezt nagyon jó néven veszik a diaszpórában élők.
Amikor mindezt elmondjuk más nemzeteknek, mindenkinek felcsillan a szeme: micsoda remek magyar ötlet ez, hogy az anyaországból küldenek fiatalokat kapcsolatot tartani mindazokkal, akik elszármaztak az országból.
Azt itt elért eredményeket megtapasztalva is nagyon pozitívnak értékelem az egész nyugat-kanadai utazásunkat. Meg tudtunk emlékezni 1956-ról, meg tudtuk ünnepelni azokat a hősöket, akik életüket áldozták a magyar szabadságért. Tudtunk arról beszélgetni, hogy milyen csodálatos a magyar szabadság ügye, amikor Dávid legyőzte a Góliátot, még hogyha rövid időszakra is. És, ha azt mondjuk bárhol a világon, hogy 1956 Budapest, akkor mindenki tudja, hogy mi történt Magyarországon. Meg tudtunk emlékezni erről az időszakról, erről az eseményről, illetve találkoztunk az élő, működő, fejlődő magyar közösségekkel – mondta befejezésül Pánczél Károly, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke.
