Sok tízezer milánóit a létminimum alá taszított a pandémia-válság. A lecsúszottak között egyre több a nő, az egyedülálló anya. Hála a milánóiak töretlen adakozási hajlandóságának még nincs éhínség az olasz nagyvárosban. A laRepubblica a kígyózó sorban állókat kérdezte meg. Petrus Szabolcs összefoglalója.
Egyre hosszabb sorok
Három hónap alatt 40 százalékkal nőttek a Caritas és az Élelmiszerbank segítségkérései
Egymásra mosolyognak, üdvözölik egymást, folytatják az egy héttel korábban félbemaradt beszélgetést. Kis idő múlva kezükbe veszik a heti csomagot tartós élelmiszerekkel, tésztával, tejjel, olajjal és kétszersülttel. Utóbbi a tipikus reggeli Itáliában. A zacskókon az adományozó élelmiszerláncok logói. Elköszönnek egymástól és elsétálnak. Hétről-hétre egyre többször ismétlődik meg a jelenet Milánó több pontján. A jótékonysági élelmiszerosztáson sorban állok sora egyre hosszabb. Döntő többségük nő.
Az akciókat szervezői korábban is osztottak élelmiszert. Sok sorban állót régóta ismernek. A többség azonban a korona-krízis kezdete óta kér adományt. A ’Caritas’, a katolikus egyház segélyszervezetének napokban közölt felmérése szerint az élelmiszersegélyre szorulók 50 százalékának a krízis előtt biztos megélhetése volt.
Az Itália gazdasági fővárosaként emlegetett Milánóban az adományokat naponta gyűjti az egyik nemzetközi segélyszervezet az élelmiszerláncoktól. Az önkormányzattól rendszerese tartósélelmiszer szállítmány érkezik. Csak az Emergency napi 20.000 csomagot oszt ki.
Élelmiszer heti egy, kozmetikai cikkeket és tisztítószereket tartalmazó csomagot pedig havi egy alkalommal osztana a településen. Bárki beállhat a sorba, aki rászorulónak érzi magát. „Ellenőrzés nincs. Senkit nem küldünk el” – mondja az egyik aktivista a Repubblica riporterének.
„Ez így nem mehet tovább. Éhen halunk!”
Amal egyedül neveli 5 és 7 éves gyerekeit. Korábban eladóként dolgozott egy butikban. Az üzlet a márciusi lockdown idején kénytelen volt bezárni és a korlátozások lazítása után nem nyitott ki újra. „Munka nélkül maradtam” – summázza az olasz napilap újságírósának. A lakbére 600 euró. A munkanélküli segély alig több, havi 700. Ezt is csak december végégi kapja. „Nincs olyan nap, hogy ne töltenék több órát állás után kutatva a neten. Ajánlat is kevés van. A pályázataimra pedig még egyszer sem érkezett válasz” – mondja elkeseredve. Ismeretségi körében is arról hall, hogy minden munkahelyen leépítenek. Új alkalmazottra szinte sehol sincs szükség. Leginkább gyermekei sorsa aggasztja. „Ez így nem mehet tovább. Az újabb lockdown tovább fogja rontani a helyzetet. Éhen halunk!”
Félelem a vírustól
Marina négy gyermekes családanya. A korona-krízis előtt bejárónőként dolgozott tehetős milánói családoknál. „Nehéz munka volt, de elégedett voltam” – foglalja össze. „Ahogy kitört a járvány, egyre több családnál féltek beengedni. Új helyekre egyáltalán nem hívtak.” A lockdownnal minden megbízása megszűnt. Korábbi munkaadói nagy része azóta se veszi igénybe a szolgálatait. „Munkám alig, a négy fiamat viszont továbbra is el kell látnom. Miből?” – teszi fel a költői kérdést.
Aki lent volt, még lejjebb csúszott
Luciano a krízis előtt is nehéz helyzetben volt. Alkalmi munkákból élt. „Túl öreg vagyok. Tartósan sehol nem akartak alkalmazni” – panaszolja az 52 éves férfi. Tavasz óta alkalmi munkából is alig akad. A válság előtt legtöbbször feketén dolgozott, ezért munkanélküli járadékra nem, csak minimális szociális segélyre jogosult. „Nem marad más választásom, mint alamizsnáért sorban állni” – mondja beletörődötten.
Reményvesztettek
Rosanna 2 éve munkanélküli. Együtt él 20 éves fiával, aki korábban szabadúszó színpadépítőként dolgozott. „Nem voltunk soha tehetősek, de meg tudtunk élni.” Fiának március óta nincs munkája. Nem csoda. A tömegrendezvények a május végi lazítások után is tilosak maradtak, az újranyitó színházak pedig saját alkalmazottiakkal dolgoznak. Most ismét be kellett zárniuk nekik is. „A fiam már feladta a reményt. Az újabb szigorítások előtt sem számított rá, hogy korábbi megbízói közül, bárki is munkaügyben hívná. Az új lockdownnal pedig biztos, hogy néma marad a telefon.”
Aktivistából sorban álló
Liliana és Pierangelo együtt várakoznak. Anya és fia az elmúlt két hónapban minden héten kénytelen volt jönni. Liliana az év elején özvegyült meg. Férje a Milánói Egyetem rektori hivatalában dolgozott magas pozícióban. Jól keresett. Liliana háztartásbeli volt. „Mióta meghalt, próbálok elhelyezkedni. A krízis előtt is alig volt ajánlat. Most egyáltalán nincs.” Pierangelo elmeséli, hogy édesapja sok társadalmi munkát végzett. „Többször segített az Emergency ételosztásain is. Most mi állunk sorba. Ez a sors fintora.”
