Habár a hatékonyságjavulás terén mutatkozik előrehaladás, annak ütemével nem lehetünk elégedettek. Pedig munkaerő-tartalékaink elfogyóban vannak, és így az egyetlen út előttünk az extenzívről az intenzív fejlesztésre történő átállás – fejtette ki AzÜzlet.hu-nak Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke. Aki szerint a magyar gazdaság jól tartja magát, sőt pozícióink a vártnál messze jobbak, miközben a 2022-es növekedésünk 5 százalék körüli szinten várható.
– Megítélése szerint melyek azok a legfontosabb hatások, amelyek a Covid-járvány kapcsán megmutatkoznak a világ gazdaságában?
– A világ 2020-ban a gazdasági teljesítményének mintegy harmadát fordította kényszerűen a védekezés költségeire, a gazdaság működésben tartására, a lakosság megélhetési feltételeinek biztosítására és az újra indulás feltételeinek megteremtésére. Hozzáteszem: már ahol ehhez megvolt az erő, mint például Németországban vagy Magyarországon. Ezeknek a ráfordításoknak köszönhető, hogy az óriási veszteségek elviselésének segítésén túl a járvány gazdasági hatásai elleni védekezés olyan hozadékokkal is járt, amelyek új vállalkozási formákat, lehetőségeket nyitottak például a kommunikáció, a távmunka, az online kereskedelem, az élelmiszerellátás, az orvostechnológia, s talán még a környezetvédelem területén is. Sőt felgyorsították, hogy a tudományos kuriózumokon túl fokozatosan napi életünk részévé váljanak azok az iparágak, mint az űrgazdaság (új anyagok, információ-ellátás, földmérés-agrárium), amelyek előretörését a Covid-járványok sem tudták visszavetni. A munka világában is átrendeződések tapasztalhatók, általában is megnövekedett a képzettebb munkaerő iránti igény. Új képességek, számítástechnikát, információ-technológiát készség szintjén használni tudó dolgozók óriási tömegére lett egyszerre szükség.
Bár 2021-ről ma még igencsak előzetes adatok vannak, de valószínűsíthető, hogy a múlt évi ráfordítások nem sokkal maradnak el ettől a hatalmas összegtől. Talán azzal a jó hírrel, hogy a közvetlen járványvédelmi védekezés kiadásai – mivel az ilyen egészségügyi kapacitások technikailag a tehetősebb országokban jórészt kiépültek, s kevébé a közvetlen kármentés a meghatározó – valamivel szerényebbek lehettek, s az újraindítást, a korábbi veszteségek pótlását szolgálók dominálhattak.
– Azt nyilván senki nem tudja még, hogy mikor normalizálódik teljesen a járványhelyzet, de akadnak hangok, amelyek szerint ha eltűnik a járvány, akkor sem lesz már olyan a világ, mint korábban. Mi a véleménye erről? Ha változik, elsősorban mi és merre változik?
– A pandémia eredetű válság magával hozta vagy inkább felgyorsította az ipari technológiákban, a tudományos innovációk hasznosításában, a munkaerőpiacon, a környezetvédelemben megindult, a fenntarthatóságot szolgáló társadalmi-gazdasági változásokat. Mondhatjuk, a világ nem lesz már olyan, mint amilyen volt. Ha ez a kedvező modernizációs folyamat nem törik meg, akkor egy békés világban igen messzire juthat az emberiség. A magam szerény nézőpontjából is látszik: most történt először, hogy egy világjárvány gazdasági hatásaira olyan újabb, és ugyancsak globális okokra visszavezethető terhek rakódnak,amelyek csak kisebb mértékben tekinthetők az újabb és újabb hullámaival támadó járvány következményeinek. Bár nyilvánvaló, ilyen okokra is visszavezethető gondok szintén vannak, mint a meghatározott időre történő beszállítás akadályozása, a kényszerű határzárak, kontrollok által, vagy az elektronikai alkatrész-szükségletek erre is visszavezethető – termeléssel szinte követhetetlen – gyors növekedése, mégis, sokkal inkább a világ általános társadalmi-gazdasági-termelési eredetű gondjai okozzák évtizedünk kockázatait. Ilyen a gazdasági és katonai vezető szerep megőrzéséért, illetve megszerzésért folytatott küzdelem, továbbá az etnikai, világnézeti szembenállások forró, a nyugodt emberi életet, a gazdasági működést leromboló gócok növekvő száma. Ráadásul kockázattá vált a világméretű gazdasági, ezen belül a vállalati termelési kooperációk világa, az úgynevezett költségoptimalizációs törekvések sérülékenységben és együttműködési-ellátási zavarokban kicsúcsosodó gondja, mint az elektronikai alkatrész- vagy a nyersanyagellátás végessége, s természetesen az energiabiztonságnak, mint fegyvernek a használata. A kép nem túl derűs. Optimista lévén azonban bízom a józan érték- és érdekharmónia erejében, a megoldáskeresés őszinteségében, s abban, hogy a konfliktusok végül nem vezetnek jóvátehetetlen, világméretű konfliktushoz.
– A jövő témájának indult, de végül a ma legnagyobb kihívása a fenntarthatóság kérdése. Mennyire és miként változtatja meg a világgazdasági erőviszonyokat?
– A gazdasági teljesítményeket látva, a társadalmi, gazdasági és pénzügyi stabilitás megőrzése kölcsönösen feltételezik egymást. Úgy vélem, sohasem a széteső, hanem mindig a szervezett és céltudatosan, ösztönzően irányított társadalmaknak van jobb esélye a sikerre. Mondhatjuk, a vihar eléggé összezavarta a versenyző „hajók” mezőnyét, ahol az is nagy eredmény, ha valaki nem marad le. Sőt akad, ahol van esély új, jobb pozíciókba jutásra is. Viharállónak (most divatos idegen szóval „reziliensnek”) kell maradni, ami itt a társadalmi és gazdasági stabilitást, az alkalmazkodás és az értékőrzés képességét jelenti. Ez a kisebb „csónakoknak” különösen nagy kihívás. Úgy tűnik, hogy a bölcsek – köztük a „keleti, feltörekvő hajók” – ebben az új világban egyelőre jobban látják meg a nehézségekben a lehetőségeket, s egyre inkább élnek is vele, szemben a navigációs célon, vitorlakezelésen vitatkozó legénységű, hagyományos bárkákkal.
– Mennyire jelent ez lehetőséget vagy a hagyományos autógyártás visszaszorulásával veszélyt a magyar gazdaság szereplőinek?
– Az ipari termelési adatok jól mutatják, hogy a világban töretlenül, bár változó ütemben halad előre az elektromobilizáció, ami a hagyományos autóiparban – egyelőre elsősorban a személyautó-gyártásban – átállást követel, az azzal járó természetszerű nehézségekkel együtt. További megoldandó problémákat okoz az évtizedekig a termelési költségek leszorítása, a minél nagyobb profit elérése érdekében folytatott, a távoli térségekbe kihelyezett gyártás, az alkatrészelőállítási kooperáció akadozása. Ezek az átállási és kooperációs gondok így váltak egyszerre okká és okozattá. Autóiparunk – európai méretekben sem elhanyagolható – kapacitását tekintve az ipari termelésünk meghatározó szegmense, a Covid-járvány okozta sebeken túl ugyancsak megsínylette a folyó átállási és szállítási-együttműködési gondokat. A termelés átmeneti visszaesése nálunk is jelentős, amit azonban az akkumulátorgyártás területén folyamatban lévő, nemzetközi óriáskonszernek beruházásai, valamint a hagyományos, bár igen magasan robotizált gyártósorok fokozatos átállítása és termelésbe állása mára belátható időben kiegyenlíthetnek. Természetesen ez új, még jobban képzett munkaerőt igényel, a honi tulajdonú beszállítóktól pedig új képességek kifejlesztését követeli. Az autóipar mai gondjait így magam átmenetinek és új lehetőségeket kínáló, alkalmazkodási, modernizációs feladatnak látom.
– Ön többször is említette, hogy mennyire kulcskérdés a hatékonyság növelése a magyar gazdaság szereplőinél. Mennyire érződik az erre való törekvés a kormányzati stratégiában és a cégek esetében?
– A versenyképességben, társadalmi-gazdasági hatékonyságban történő pozícióinkat elsősorban a Magyar Nemzeti Bank erről szóló jelentéseit, illetve a nemzetközi szervezetek felméréseit követve látom. Ismerve a Versenyképességi Tanács törekvéseit, a megtett kormányzati lépéseket, úgy vélem, hogy van előrehaladás, de ütemét tekintve nem lehetünk elégedettek, hiszen munkaerő-tartalékaink elfogyóban vannak, s az egyetlen út előttünk az extenzívről az intenzív fejlesztésre történő átállás, a hatékonyság fokozása. Magam részéről itt azt tartom kulcskérdésnek: képesek vagyunk-e arra, hogy elfogadjuk, nincs követelmények nélküli, saját rész hozzáadásától eltekintő támogatás, s ha nem teljesítünk, akkor annak meglesznek a következményei.
– Milyen évet zárt Magyarország gazdasága 2021-ben és mi várható 2022-ben?
– Bár az egészen kiugró második negyedévi teljesítmény után a harmadik és negyedik negyedév halványabb volt, a ma rendelkezésre álló ismeretek birtokában már biztosnak mondható, hogy a 2021-es év kiemelkedő, 6-7 százalékos GDP növekedést hozott, ami megteremtette az alapot a jóléti programokra, illetve azok folytatására. Az államháztartási bevételek – egyes adókulcsok csökkenése, illetve új kedvezmények mellett is – lényegesen meghaladták a tervezettet. Az adóelkerülés mértéke ma már az európai átlag alatt van, s ez a fegyelem is hozzájárult, hogy az adóterhek tovább mérséklődjenek. A GDP-arányos államadósság csökkent, mértéke újra 80 százalék alatt van, s a trend folytatódhat, miközben jónéhány Európai Uniós állam ennek másfél-kétszeresével küzd. Az adósságszolgálat éves terhe a költségvetés 1-2 százalékát teszi ki. A beruházások 12 százalék körül bővültek, ami persze részben az építési piac túlfűtéséhez, inflációhoz is vezetett. Mivel a magánberuházási kedv is jelentős, lehetővé vált – a Költségvetési Tanács ismétlődő figyelemfelhívásaival összhangban – a költségvetési forrásokból finanszírozott beruházási volumen érdemi csökkentése és ezáltal a jövő évi hiánycél korábbinál kisebb, 4,9 százalékos mértékben történő meghatározása. Mindez azonban azzal is összefügg, hogy a Helyreállítási Alapból Magyarországnak járó forrásokat egyelőre nem kaptuk meg, és a „szokásos” mederben csörgedeznek be a hétéves fejlesztési ciklus forrásai is.
Olyan helyzet alakult ki, hogy a gazdasági növekedés támogatásában ma már kevés szerep jut a költségvetés kiadási főösszegéhez viszonyítottan 1-2 százalékos – számos, gazdasági szempontból nehezen értelmezhető feltételhez kötött – uniós forrásoknak. A kieső – vagy reméljük: inkább halasztódó – pénzek más forrásokból, nemzetközi pénzpiaci műveletekből, belső megtakarításokból fedezhetők. Az infláció – a globális energia- és termelési költség árrobbanásnak, a hazai bérkiáramlásnak, beruházási piaci folyamatoknak köszönhetően – várhatóan csak 2023-ban mérséklődik 5 százalék alá, s a vele folytatott küzdelem fokozott együttműködést kíván a pénzügyi kormányzattól és a jegybanktól. Úgy vélem, ha már a hajózási hasonlattal éltem az előbbiekben: tartjuk magunkat, sőt pozícióink – az erős szembeszél ellenére – a vártnál messze jobbak. A jövő évi növekedésünk 5 százalék körüli szinten várható, sőt számos elemzés szerint meg is haladhatja azt. Az előrejelzések szerint a 2023-as év teljesítménye valamivel gyengébb lesz, de az is meg fogja haladni az Unió átlagát. Ha megőrizzük a társadalmi és gazdasági stabilitásunkat, jók az esélyeink. Rajtunk múlik, mire jutunk.
Érsek M. Zoltán
