A rendszerváltozás óta szinte minden kormány nekirugaszkodott az egészségügy új pályára állításának, de mindenkit visszariasztott, hogy a hosszú távon elérhető eredményt beárnyékolhatják a rövid távú politikai veszteségek – mondta Rácz Jenő egykori egészségügyi miniszter AzÜzlet.hu-nak. A Csolnoky Ferenc Veszprém Megyei Kórház nyugalmazott főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség korábbi elnöke fontos tényezőnek nevezte, hogy az átalakítás jelentős befektetést igényel.
– Az egészségügyi tárca vezetőjeként, 2004 környékén Ön is azzal küzdött, ami az egész magyar egészségügy átalakulását korábban és azóta is, immár évtizedek óta nehezítette. A saját tapasztalatai alapján hogy látja, miért nem sikerül a magyar egészségügyben a rendszerváltozás óta átfogó és pozitív változást meghonosítani?
– Szerintem az elmúlt évtizedek alatt több alkalommal is világos, tényfeltáró elemzések születtek az egészségügyre vonatkozóan, és készültek is stratégiai tervek azzal kapcsolatban, hogy a problémákat hogyan lehetne megoldani. Azonban amikor a végrehajtás kihívásával kerültek szembe a döntéshozók, rendre két ténnyel konfrontálódtak.
a változások általában csak hosszú távon képesek kifejteni a pozitív hatásukat
Az egyik az, hogy az egészségügy átalakítása nyilván komoly forrásokat igényel, tehát invesztíció nélkül nincsenek markáns változások. A másik, hogy miközben rövid távon lehetnek nyertesek és vesztesek a rendszerben, a változások általában csak hosszú távon képesek kifejteni a pozitív hatásukat. A politikai döntéshozók viszont a hosszú távú nyereség oltárán soha nem voltak hajlandók föláldozni adott esetben a népszerűség rövid idejű csökkenését.
– Ön szerint milyen lenne egy ideális egészségügyi modell?
– Úgy érzem, most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor egy vírusjárvány miatti válsághelyzet ebből az állandó döntési dilemmából talán ki tudja billenteni a döntéshozókat, hiszen mindenképpen változtatni kellett a korábbi rendszeren. A válságból majd vissza lehet térni, mert reméljük, előbb-utóbb úrrá leszünk akár a vakcinával, akár egyéb módszerekkel a járványon. De akkor már biztos, hogy nem lenne célszerű az eddig megszokott egészségügyi rendszert visszahozni. Úgy érzem, ezzel kapcsolatban el is indultak bizonyos pozitív folyamatok. És most ezt kellene továbbvinni.
– Milyen módon?
– Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a 4 K vonatkozásában kellene továbblépni. A 4 K első eleme az én olvasatomban a kontinuitás. Az, hogy nem mindentől kellene elszakadni, hanem folyamatos, lépcsőzetes átmenetre lenne szükség. Erre vonatkozóan egyébként készült is egy stratégiai terv már az Orbán-kormány idején, a 2010-es években. A Szócska Miklós államtitkársága idején megszületett Semmelweis-tervben megvolt a második K, a szakmapolitikai társadalmi konszenzus kialakítása, arra vonatkozóan, hogy milyen irányba kellene menni. A harmadik K, az ágazat konszolidációja. Mert tudjuk azt, hogy erre úgy pénzügyileg, mint a humánerőforrások kapcsán, tehát összességében minden erőforrás tekintetében szükség van. És a negyedik K jelen pillanatban a koronavírus, hiszen a mostani pandémia okozta problémát egyrészt most napjainkban is kezelni kell és hosszú távon is meg kell oldani a hasonló kihívásokat.
– Miként kellene ehhez elindulni?
– Ha a konkrétumok oldaláról közelítünk, akkor azt mondhatjuk, hogy az egészségügyben jelen pillanatban az egyik legnagyobb probléma maga a struktúra, ami egyrészt nem felel meg a lakosság egészségügyi szükségleteinek, másrészt nem felel meg a pénzügyi erőforrásoknak, amiből a jelenlegi modellt nem lehet fenntartani, működtetni. Ráadásul nem is fejleszthető abba az irányba, amit a 21. századi egészségügy megkövetelne.
az egészségügyben jelen pillanatban az egyik legnagyobb probléma maga a struktúra
A következő probléma a működés oldaláról jelentkezik, mert a mai egészségügyi ellátórendszer egyes elemei se horizontálisan, se vertikálisan nincsenek összerendezve. A vertikális oldal jelenti a megelőzéshez kötődő alapellátást, a járóbeteg és fekvőbeteg ellátást és annak a különböző progresszivitási szintjeit egészen az egyetemi klinikák és az országos kiemelt központok jelentette csúcsig. A horizontális oldal alatt azt értjük, hogy az azonos szinten levő egyes elemek sincsenek megfelelően összerendezve, mert miközben például a háziorvos a háziorvossal sincs megfelelő kapcsolatban, az egymás mellett működő járóbeteg ellátások vagy a kórházak sincsenek igazából szinkronba rendezve egymással.
A működést tekintve az is nagyon lényeges, hogy miközben az ágazatban az elmúlt időszakban központi vezérléselvű irányítás alakult ki, az úgynevezett feedback mechanizmusok leépültek. Tehát nincs folyamatokba beépített visszajelzés, aminek következtében a folyamatos korrekció lehetősége gyakorlatilag erősen megkérdőjeleződik. A harmadik, és ez talán az egyik leglényegesebb elem, a humánerőforrás kérdése.
– Ami a legérzékenyeb téma is egyben?
– A humánerőforrás kérdésben annak ellenére harcolunk még mindig a számokkal, hogy közben nagyon jó humánerőforrás monitoring áll már a rendelkezésünkre. Ezért az igazi probléma valójában az, hogy a rendelkezésre álló számokat, adatokat reálisan, vagy az illúziók alapján értékeljük. Hogy most konkrétumot is mondjak: ott van a humánerőforrás monitoring legutóbb benyújtott táblája, ami alapján az egészségügy területén, Magyarországon az alap nyilvántartásban 331 352 egészségügyi végzettségű személlyel számolunk. De ha megnézzük, hogy az érvényes működésnyilvántartásban hányan szerepelnek, akkor azt látjuk, ez a szám kevesebb, mint a fele, durván olyan 150 ezer fő körül van.
az igazi probléma valójában az, hogy a rendelkezésre álló adatokat reálisan, vagy az illúziók alapján értékeljük.
Tehát a különbség több, mint 170 ezer fő, akinek ugyan van egészségügyi végzettsége, de vagy nem az ágazatban dolgozik, vagy nem használja a meglévő egészségügyi végzettségét. Na most, ha mi illúzióba kergetjük magunkat, és a 300 ezer emberrel számolunk – és ebben benne vannak a szakdolgozók, az orvosok és az egyéb felsőfokú egészségügyi végzettségűek –, akkor nyilván egy rendkívül fals rendszer illúzióját próbáljuk kiépíteni.
Már csak azért is, mert nemcsak arról van szó, hogy sokan már eddig is külföldre mentek és most is van még ilyen elvándorlás, hanem azért is, mert olyanok is vannak, akik tisztán a magánszférában dolgoznak, vagy egyáltalán nem használják a szakmájukat. Most hogy konkrét példát mondjak: én orvosi diplomával rendelkezem, tehát szerepelek a nyilvántartásban, két szakvizsgám van, sebészet és traumatológiai szakvizsga, miközben egyébként már több mint 10 éve nem használom egyiket sem, mert vagy a közigazgatásnak, vagy az államapparátusban dolgoztam, vagy most már nyugdíjasként nem dolgozok az egészségügyben, miközben kamarai tag vagyok. De ugyanígy vonatkozik ez arra az egészségügyi szakdolgozóra, aki otthagyta a szakmáját, és jelen pillanatban nem műveli azt, hiába szerepel aktívként a nyilvántartásban, mert nem, hogy a normál ellátásban, de még a járványkezelésben sem vehető számításba.
– Miként érdemes akkor számolni?
– Legalább ennyire lényeges figyelembe venni, hogy ha azzal a durván 170 ezer egészségügyi végzettségűvel számolunk, akinek működési engedélye van, az is rendkívül heterogénen oszlik meg a főváros, illetve a vidék, valamint a vidék és a vidék vonatkozásában. Hogy erre is konkrét példát mondjak: általában a 10 ezer lakosra jutó szakdolgozókat vagy orvosokat szokták említeni. De látni kell, hogy a 10 ezer lakosra jutó orvosok száma például egyes megyékben, Budapesten, Baranyában, Csongrádban, Hajdú-Biharban, vagyis a fővárosban, illetve, azokban a megyékben, ahol orvosi egyetemek vannak, lényegesen magasabb, mint az országos átlag. Sőt, ha a szórást nézzük, akkor a 10 ezer lakosra jutó orvosok száma Csongrád megyében a legmagasabb, 50 fölött van, míg Nógrád megyében 18 körül van.
Mivel az eltérés több, mint háromszoros, nyilvánvaló, hogy ha ezt a nagy különbséget, diszkrepanciát nem oldjuk föl, akkor nem tudjuk az egyenlő egészségügyi ellátás feltételeit biztosítani. Arról nem beszélve, hogy ezzel kapcsolatban az is kulcskérdés, hogy a humánerőforrást miként tudjuk megtartani. Nyilván, ha csak képzünk, képzünk, az nagyon szép elmélet, de az előbbi számlevezetésből az is látszik, hogy a végzett orvosok – még ha itthon is maradnak -, jelentős számban esnek ki a rendszerből.
– Mit kellene tenni ezen a téren?
– A humánerőforrás finanszírozás tekintetében szerencsére már egy nagyon nagy lépés történt a közelmúltban. Ez annak ellenére pozitívum, hogy vannak még kérdőjelek a rendszerben, például azzal kapcsolatban, amit az orvosi kamara is követelt. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az orvosok, szakdolgozók mellett van egy másik terület is a humánerőforrás tekintetében: az egészségügyben dolgozó, de nem egészségügyi végzettséget igénylő munkavállalók kérdése.
azt sem szabad elfelejteni, hogy az orvosok, szakdolgozók mellett van egy másik terület is
Az ő esetük az azért nagyon kritikus pont, mert nélkülük nem működik a rendszer. A mérnököktől kezdve a takarítókig és a kisegítő személyzetig olyan fontos erőforrásról beszélünk, akik talán a humánerőforrás finanszírozás szempontjából most a leggyengébb láncszemnek számítanak. Pedig hiába rakom össze akármilyen erősen a láncot, ha abban akad egy gyenge elem, akkor a leggyengébb láncszem elve alapján a kimenet, az egészségügy teljesítménye nem lesz működőképes.
Nagyon lényeges ezzel kapcsolatban, hogy a hálapénz kiiktatására most már jogszabály is született. Ez nagyon lényeges, mert eddig ez mindig minden reformtörekvést megfúrt. És még egy olyan terület van, amiről mindenképpen kell beszélni, ez a magán- és a közellátás együttélése, vagy adott esetben szétválasztása. Jelen pillanatban az éles szétválasztásáról beszélünk, holott, ha megnézzük a nyugat-európai társadalmakat, vagy a fejlettebb országok egészségügyének a működését, akkor azt látjuk, hogy ott a magán- és közellátásnak a jogszabályok alapján pontosan rögzített és elhatárolt együttműködéséről beszélünk. Ez azért nagyon lényeges, mert Magyarországon nincs is annyi humánerőforrás, amennyi a magán- és a közegészségügyben is elegendő lenne. 
Ezért nem szabad azt csinálni, hogy a kettő között éles vonalat húzunk, hanem a szabályozott együttműködés rendszerét kellene biztosítani, garantálva, hogy egyik fél se élhessen vissza a saját helyzetével. Ugyanakkor teremtsük meg azt a lehetőséget, hogy az egészségügy piaci alapon is tudjon működni és így, aki fizetőképes és hajlandó is fizetni az egészségügyi többletellátásért az alapszint fölött, annak ez a lehetőség is a rendelkezésére álljon.
Összefoglalva: tisztázni kell végre, hogy ki és mit vár el a magyar egészségügytől, és ezért milyen áldozatokat hajlandó hozni – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. És ha erre a kérdésre tudunk őszinte választ adni, akkor mielőbb bele is kell vágnunk, mert a nem változtatás kockázata ma sokkal jelentősebb a változtatás kockázatánál.
