Pár éve a kormány egy remek intézkedéssel rukkolt elő. Ingyen adja a tankönyveket a diákok egyre jelentősebb részének. A kedvezményezettek köre évről évre nő, jelenleg az 1-9 évfolyamosok részesülnek a kedvezményben. Kevesen gondolnak rá, pedig a könyvek egy részét a szokottnál is jobban kell óvni. Akár az ésszerűség határán is túl.
A példa kedvéért tegyük fel, hogy a gyermekünk épp ötödik osztályos lesz, s mi átvesszük a könyvtárban a tankönyvcsomagot, aminek örülünk: ingyen van. A tizennégy könyv közül, amit kapunk, vannak érintetlenek, de akad köztük néhány “kopottas” példány is. Mi lehet ennek az oka?
Először is az, hogy bizonyos könyvek esetében meghatározott a státusz. Tartós tankönyv, így az iskolában kell tárolni több évig, s felhasználni a következő tankönyvosztásnál. Az évfolyamonkénti normatív támogatás is szabályozott. Hetedik évfolyamon 15 ezer forint, nyolcadikban 12 ezer forint, kilencedikben 20 ezer forint. Sokszor a normatíva nem fedezi a megvásárlásra váró könyvek értékét, így jól jönnek a visszaforgatható tartós tankönyvek. A visszaforgathatóságnak azonban ára van. Esetünkben éppen az, hogy nem a mi gyerekünk az első és egyetlen használója. A könyvön már Pistike neve díszeleg, aki sajnos kissé elpiszkolta, esetleg rá is csöpögtette a kakaót, és alá is húzta a kilencvennegyedik oldalon a helyesírási hibákat.
No igen, mondhatjuk, akár érvelhetünk is azzal, hogy szigorúan tilos könyvtári könyvbe írni! De ezt nagyon nehéz megállni, ha egyszer az a bizonyos tartós tankönyv tele van csábítóbbnál csábítóbb feladatokkal.
Egy kiragadott példa a Sokszínű magyar nyelv tankönyvcsalád, amely ötödiktől minden évfolyamon elérhető lenne. Persze a listáról, amelyről a tanárok a tankönyveket választhatják, csak bizonyos évfolyamok számára rendelhető, de ez most mellékes. Ez a tankönyv színes, érdekes, gyerekközpontú, és ami a legfőbb, nemcsak a munkafüzet, de a tankönyv is tele van érdekes feladatokkal. Mit lehet tenni?
Vagy lefénymásoltatjuk a szülőkkel, ami drágább, mintha megvenné a könyvet, vagy enged a gyerek a tanári felszólításnak, s megszegve a szabályokat, galádul kitölti a kért feladatokat. Aztán a tanév végén megszégyenülve adja vissza a tankönyvet, s vagy bevallja tettét, vagy próbálja megúszni a szembesítést.
Ha kiderül, akkor hivatalosan nem fizetheti ki, hiszen az iskolák önállóan nem gazdálkodhatnak pénzzel. Alapelvárásként tehát neki és szüleinek el kell mennie egy tankönyvboltba, s szerezni egy ugyanilyen példányt, amit leadhat a suliban. Vagyis, egyetlen könyv beszerzése több költség és több utánajárás, mintha eleve megvehette volna.
Éppen ezért az iskolák próbálnak kiskapukat keresni, hogy megkönnyítsék a szülők dolgát.
Felajánlják, hogy aki végleges használatra szeretné a tankönyvet, az megveheti, esetleg a tanév végén kártérítés formájában kifizetheti az árát. Egyik sem szabályos és egyik sem öncélú. Az utóbbi (kártérítés) megbocsáthatóbb, az előbbi (eleve megvétel) praktikusabb.
És ha elhagynánk, vagy elvesztenénk a könyvet – tényleg, vagy formailag?
Talán a döntéshozók is elfogadják, ha valaki elhagy egy könyvet, mégis könnyebb az iskolának nagyobb számban, kedvezményes áron, kevesebb utánajárással megrendelni. De! Ha a vásárlás év végére marad, akkor a következő tankönyvrendelésnél már hiányként jelenhet meg, ráadásként jóval nagyobb adminisztrációval.
Köztes megoldásként az iskola saját hatáskörén belül dönthet úgy, hogy ezt a könyvet nem sorolja a tartósak közé, így ténylegesen megvalósul az ingyenesség, s a gyerek firkálhat a könyvébe szabadon, hiszen az övé marad. De még mindig ott az ének, a természetismeret és más tantárgyak…
F. B.