Családi könyvkiadójával az újkeletű ismeretlenségből hozta vissza a magyar irodalmat új hazájában, Olaszországban Szilágyi Mónika. A fiatal, magyar származású üzletasszony úgy érzi, akkor mondhatja igazán sikeresnek a munkáját, ha Itáliában nemcsak megismertetni tudja a legjobb magyar írókat, hanem még a nevük helyes kiejtését is sikerül elérnie.
„2003-ban kerültem Olaszországba, miután egy milánói költő ismerősöm felhívott, hogy egy újonnan induló könyvkiadó asszisztenst keres és érdemes lenne kipróbálnom ezt a lehetőséget. Miután a milánói interjúm sikeres volt, el is kezdődött a munka. Az érdekesség pedig az volt, hogy az Edizioni Anfora könyvkiadó tulajdonosa, Alain Lapointe később a férjem lett. Az igazi erőpróba pedig akkor kezdődött, amikor az első nagyobb szerződésünket próbáltuk tető alá hozni. Amikor rögtön az elején nehézségekbe ütköztünk, a férjem kicsit elbizonytalanodott. Majd amikor Budapesten, a könyvesboltok előtt sétáltunk, azt mondtam neki: figyelj, ezeket a kortárs magyar szerzőket én ismerem, ha te is akarod, adjunk ki magyar és közép-európai irodalmat. Ez azért is volt bátor lépés, mert egy évvel Magyarország uniós csatlakozása előtt voltunk, és igazán komoly fegyvertényt jelentett a magyar és a közép-európai irodalmat visszavezetni az európai és elsőként az olasz kulturális vérkeringésbe. Miután ez az ötlet a férjemnek is tetszett, két hét alatt sikerült is megbeszélni Grendel Lajossal, Békés Pállal és Száraz Miklós Györggyel, hogy megkapjuk az itáliai kiadói jogokat. Sőt még Füst Mihály-könyvet is sikerült kiadnunk Bodnár György tanár úr segítségével, aki a Füst Milán alapítvány elnöke volt”- idézi a kezdeteket Szilágyi Mónika.
A bátor vállalkozás hamar sikereket ért el Olaszországban, ahol már az első könyvek sem maradtak visszhang nélkül: például Grendel Lajos, az Einstein harangjaival 2006-ban elnyerte az Acerbi-díjat. A portfolió később több jeles magyar szerzővel, köztük Szabó Magdával gyarapodott, akinek a 2006-ban kiadott Tündér Lala kedvező fogadtatása után az Abigél következett, amit az olasz közönség által hamar megkedvelt írónő újabb kötetei követtek. A változást azonban nemcsak ez jelentette a kiadónál, hanem az is, hogy Szilágyi Mónika férje már mással akart foglalkozni, így 2017-ben az üzletasszonnyá vált feleségének adta át a könyvkiadó vezetését. Aki újabb magyar szerzők műveivel gyarapította a kiadó palettáját. Így, miközben az olasz olvasók olyan új magyar szerzők műveit is megismerhették, mint Szántó T. Gábor „1945 és más történetek” és Oravecz Imre „1972 szeptember” című művei, a jelentős érdeklődésnek köszönhetően több kiadvány a második és harmadik kiadást is megérte már. Az Edizioni Anfora presztizsét pedig jól mutatja, hogy időközben az egyik legnagyobb olaszországi könyvterjesztő, a milánói A.L.I. vállalta fel a magyar szerzők könyveinek piacra vezetését és terjesztését.
Szilágyi Mónika elkötelezettségét visszaigazolva az egyik jelentős milánói könyvesbolt tulajdonosa, Luca Allodi úgy fogalmaz, hogy miközben az elmúlt években az olasz olvasók elsősorban Szabó Magdának köszönhetően felfedezték fel újra maguknak a magyar írókat, az Anfora volt az, amelyik ezt a kulturális találkozást megteremtette Itáliában. Az egyik legjelentősebb olasz könyvkritikus, Gian Paolo Serino pedig kérdésemre így fogalmazott: „az egyike voltam kritikusoknak, akik elsőként fedezték fel az Anfora által megjelentetett magyar műveket. Az egyik legolvasottabb napilap, a La Repubblica heti mellékletében, a D-ben írtam az Abigélről, és akkor kezdődött az érdeklődésem a magyar irodalom iránt. Ami Szabó Magdán keresztül egészen Oravecz Imréig vitt el, aki szerintem egy rendkívüli író, akinek 1972 szeptember című könyve biztos, hogy a klasszikus nagy irodalmi művek sorát fogja majd gazdagítani. Ez a helyzet Szántó T. Gábor könyvével, Az 1945 és más történetekkel, és hihetetlen belegondolni, hogy ez ismeretlen volt Olaszországban, mielőtt az Anfora kiadta volna.”
Szilágyi Mónika szerint a magyar irodalom visszavezetése az olasz piacra azért volt komoly próbatétel, mert az annak ellenére is kevéssé ismert volt, hogy korábban Márai Sándornak komoly sikere volt Olaszországban, és a világirodalmi siker időszakában Szabó Magda művei is eljutottak Itáliába.
„A magyar irodalom megismertetése természetesen sokkal komolyabb promóciós munkát igényelt, mint mondjuk egy francia vagy egy angol szerzőnek az olaszországi megjelentetése. Jellemző, hogy korábban nem is foglalkoztak azzal, hogy egy magyar szerző nevében hogyan állnak az ékezetek. Ezért is mondtam az egyik legnagyobb olasz terjesztő igazgatójának azt, hogy az Anfora nemcsak azért dolgozik, hogy a magyar irodalom legjobbjai Olaszországban is sikeresek legyenek, hanem azért is, hogy eljussunk arra a szintre, amikor például Szabó Magda nevét már jól ejtik ki és helyesen írják le”- magyarázza Szilágyi Mónika.
Aki mosolyogva meséli, hogy utólag visszatekintve, az elején még rendkívül naivan kezdett a könyvterjesztésbe: miután kinyomtatta a műveket, szépen becsomagolta, beborítékolta és elküldte az újságoknak, várva azt, hogy előbb utóbb kritikák születnek majd az olvasmányról. A tiszta lelkű promóció mégis elérte hatását, mert néhány újságíró így is észrevette a művekben rejlő értéket és lassan megszülettek az első kritikák, és azok nyomán a máig tartó személyes kapcsolatok, barátságok. De mivel a marketing munkában nem volt járatos, az is megesett, hogy Gian Paolo Serino például az egyik könyvesboltban talált rá Szabó Magda Abigéljére és ezután hívta fel Szilágyi Mónikát, aki tőle tudta meg, hogy ennek éppen fordítva kellett volna történnie.
„Sokan mondják, hogy ez kultúrmisszió, de számomra ez nem az, mert én szeretem ezt csinálni és pont ez a garanciája annak, hogy azokból a művekből amit kiválasztok, itt lesz valami. Mert ez egyben egy vállalkozás, egy business, és ha én ezt kultúrmissziónak tekinteném és úgy akarnám a magyar irodalmat terjeszteni, akkor az abban a másodpercben befulladna. Mert a könyvpiacon csak olyan műveket szabad kiadni, amire itt Olaszországban kíváncsiak és amit el is akarnak majd olvasni. Mert nem én vagyok az első magyar, aki a magyar művekkel megpróbált az olasz irodalmi életbe betörni, de ez előttem tartósan még senkinek sem sikerült. Mert ehhez nem elég az, hogy egy mű Magyarországon sikeres. Nekem azt kell felmérnem, hogy az a mű itt milyen fogadtatásra találna. Sokat gondolkodom például azon, hogy Illyés Gyulától a Puszták népét milyen jó lenne egyszer lefordítani olaszra, de azt gondolom ezzel még várni kell addig, amíg a mainál sokkal erősebb és kockázattűrőbb lesz a kiadó”- elmélkedik Szilágyi Mónika.
Aki a Covid idején egy másfajta kultúra terjesztésbe, a magyar nyelv oktatásába is belekezdett az interneten. Mondván, ha már ő nem jöhet Magyarországra a lányával a nagyszülőkhöz beszélgetni, akkor olyan olaszokkal veszi fel a kapcsolatot, akik az online óráin magyarul tanulnak és beszélgetnek vele. Így tanítja magyarra azt az olasz lányt, aki akkor ment férjhez egy magyar fiatalemberhez és azt az olasz zongoraművészt, aki húsz év után határozta el, hogy tényleg megtanul magyarul. Az egyik legkedvesebb tanítványa pedig Antonio, akiről később kiderült, hogy 1979. február 3-án, Olaszországban, Castellammare di Stabiában született, ahol örökbe fogadták, de az anyukája magyar volt és csak annyit tud róla, hogy Erzsébetnek hívják. Azt mondták neki, hogy az anyukájától a József nevet kapta volna, és most azért tanul magyarul, mert meg akarja találni az anyukáját, és föl szeretné venni a magyar állampolgárságot.
Érsek M. Zoltán
