Fotó:freepik
Kínában a verseny gyakran sokkal keményebb, mint az Egyesült Államokban. Amerikában csak néhány autógyártó van, míg Kínában több mint 100 elektromos járműgyártó küzd a piaci részesedésért. Kínában olyan sok napelemgyártó van, hogy a globális keresletet 50 százalékkal meghaladó mennyiséget termelnek. Körülbelül 100 kínai lítiumakkumulátor-gyártó 25 százalékkal több akkumulátort gyárt, mint amennyit bárki meg akarna vásárolni. Ez innovációra kényszeríti a kínai gyártókat, de árháborúkhoz, veszteségekhez és rossz adósságokhoz is vezet – és ez egyre nagyobb problémát jelent.
Kína a defláció felé tart, azaz az 1990-es években Japánt tönkretevő, gyakran katasztrofális árcsökkenési spirál felé. A kínai vezetők egy „involution” (mandarinul „neijuan”) nevű jelenséget okolnak, amely kifejezés mára a vakmerő hazai versenyt jelenti. Meg akarják fékezni ezt a jelenséget azzal, hogy rákényszerítik a vállalatokat az árak stabilizálására, és utasítják a helyi kormányokat a támogatások visszafogására – írja a New York Times.
Ez nem fog működni. Legjobb esetben is csak ideiglenes megoldások ezek Kína alapvetőbb problémájára. Gazdasága rendkívüli mértékben függ a beruházásoktól a növekedéshez, ahelyett, hogy a fogyasztói keresletre támaszkodna, hogy hatalmas többletet termel, ami tönkreteszi a hazai nyereséget és kereskedelmi háborúkat vált ki külföldön.
Kína rajongása az „involution” kifejezés iránt az 1960-as évekre és egy amerikai antropológus, Clifford Geertz munkájára vezethető vissza, aki azt állította, hogy Indonézia nem képes ellátni magát, mert a népesség növekedése meghaladta a mezőgazdasági termelékenység javulását. Geertz az „involution” kifejezést – amely egy antropológiai kifejezés az alkalmazkodásra és növekedésre képtelen kultúrára – használta ennek a végzetes körforgásnak a leírására. Elemzése visszhangra talált Kínában, amely akkoriban küzdött a világ legnagyobb népességének élelmezésével.
A kifejezés a világjárvány idején vált népszerűvé Kínában, amikor a fiatalok az „involution” szót használták arra, hogy leírják a stagnáló gazdaságban előrehaladásra nehezedő nyomást. 2020-ban virális videó készült egy Tsinghua Egyetem hallgatójáról, aki éjszaka biciklizett, miközben a kormányra támasztott laptopján dolgozott. Az involutionhoz kapcsolódó bejegyzéseket a következő évre több mint egymilliárdszor nézték meg.
Kezdetben az idősebb kínai kommentátorok elutasították az involúció fogalmát, és a nyugati kapitalizmus tüneteként emlegették. Aztán 2024-ben a kínai gyártók veszteségesek lettek, és olyan alacsony áron exportálták az otthon nem eladható árukat, hogy Amerika és Európa vámokat vetett ki rájuk. A kínai tisztviselők szerint a probléma nem a kínai gazdasági rendszer volt. A probléma a romboló, vagyis involúciós hazai verseny volt. 2024 júliusában a kormányzó Politikai Hivatal először jelölte meg az involúció elleni küzdelmet prioritásként. Öt hónappal később egy kormány-kommunista párt gazdasági konferencia ígéretet tett az „involúciós verseny átfogó kezelésére”.
Ez a megfogalmazás fontos Peking számára, amelyet az Egyesült Államok és Európa azzal vádol, hogy gyártási többletét olyan áron exportálja, amely tönkreteszi a nyugati versenytársakat. Azáltal, hogy erőfeszítéseit a túlkapacitás helyett az involúció elleni küzdelemként ábrázolja, Peking azt állíthatja, hogy nem enged a nyugati nyomásnak, amelyet a kínai nagykövetség szóvivője „nyílt gazdasági kényszerítésnek és zaklatásnak” nevezett.
Az Egyesült Államokban a piacok a túlkínálatot termeléscsökkentéssel, hitelvisszavonással és csődökkel oldják meg. Kína viszont a kormány és a párt ellenőrzésére támaszkodik. A régi kézikönyvükhöz fordulva a szabályozók többek között autógyártókat, bankárokat, cementgyártókat és e-kereskedelmi platformokat hívtak össze, hogy figyelmeztessék őket a túlzott árcsökkentésre. A tisztviselők egy poliszilícium-kartell létrehozását tervezik, hogy megpróbálják enyhíteni a napenergia-árháborút, és felülvizsgálják az árszabályozást, hogy megvédjék magukat attól, amit az állami tulajdonú Global Times „patkányverseny-stílusú” versenynek nevez. Peking azt is jelzi a helyi kormányzati tisztviselőknek, hogy ne nyújtsanak segítséget a veszteséges helyi cégeknek – ez jelentős változás a régóta fennálló gazdaságpolitikában, amelyre sok politikai karrier épült.
Az ilyen típusú beavatkozások szinte mindig rövid életűek. Júliusban Kína beruházási kiadásai zuhanásba kezdtek, ami a Gavekal Dragonomics piackutató cég szerint az anti-involúciós törekvés eredménye lehet. Ha ez végtelenül folytatódna, a gazdaság összeomlana. A kormány biztosan enyhíteni fog, mielőtt ez bekövetkezne.
A túlkínálatot ösztönző régóta fennálló politikák változatlanok maradnak. A helyi tisztviselőket továbbra is az alapján értékelik, hogy mennyire növekszik a gazdaság és mennyire nyugodtak a polgárok. Ez pedig azt jelenti, hogy a helyi vállalatokat életben kell tartani, hogy biztosítsák a munkahelyek és az adóbevételek folyamatos rendelkezésre állását.
Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt Peking hasonló kampányt indított az acél hatalmas túlkínálatának csökkentése érdekében. Az acélgyárak nagy hűhóval állították le a kemencéket, néha a televíziós híradók számára fel is robbantották őket. A kiválasztott gyárak gyakran elavultak voltak, és a helyi kormányok továbbra is támogatták a modernebb létesítmények építését. Az acéltermelés nőtt, ahogyan az acélimportot korlátozó amerikai vámok is.
Kínának a politikai kampányoknál inkább a belföldi kiadások növelésére van szüksége, ami viszont felszívná a túlkínálat nagyobb részét. A nyugati tisztviselők és néhány kínai közgazdász évek óta ezt javasolják, de Kína ellenáll. A magánfogyasztás Kína bruttó hazai termékének körülbelül 40 százalékát teszi ki, míg az Egyesült Államokban ez az arány körülbelül 69 százalék, a gyártás-orientált Németországban pedig 53 százalék. Ez részben annak köszönhető, hogy a kínai háztartások sokat takarítanak meg, hogy kompenzálják a szűkös szociális biztonsági hálót.
Nem hiányoznak a javaslatok a kínai fogyasztói kiadások ösztönzésére, a jövedelemadó-csökkentéstől a nyugdíjak és az egészségügyi ellátás kiterjesztésén át a helyi tulajdonú vállalatok eladásáig és a tartomány minden lakosának részvények juttatásáig.
Eddig csak szerény mértékben bővült a biztonsági háló, és Peking óvatosan áll hozzá, hogy csökkentsék az állam gazdasági ellenőrzését, és azt a fogyasztókra ruházzák át. Kevés ok van arra, hogy ez megváltozzon. Kína valószínűleg megpróbálja átvészelni az anti-involúciós kampányát, abban a reményben, hogy az importőrök, még a magas vámokat kivető Egyesült Államok is, fel fogják venni a többletárukat.
Ez azonban már nem biztos, hogy elegendő a növekedés fenntartásához. A kockázat az, hogy Kína Japán nyomdokaiba lép, és olyan stagnálási időszakba kerül, amelyből nem könnyű kilábalni.
Érsek M. Zoltán
