Indiában legalább 350 ezer új fertőzött van naponta! A kórházakban kevés az ágy, az oxigén és a lélegeztetőgép. A krematóriumok nem győzik kapacitással. „Mindenhol érezni a bomló tetemek szagát!”
Holttesteket pakoló gyerekek
A 12 éves Sampath mióta elárvult Új-Delhi egyik nyomornegyedében él egy krematórium mellett. „A többség hazamenekült a szülőföldjére. Nekem nincs már senkim vidéken. Kénytelen vagyok maradni, pedig szörnyű a helyzet. Mindenhol érezni a bomló tetemek szagát. De legalább van munkám” – mondja a fiú az olasz Repubblica riporterének. Csennaiba, ahonnan származik amúgy se lenne értelme visszautazni. A tízmilliós dél-kelet-indiai városban nem jobb a helyzet, mint Delhiben.
A fiú a nyomornegyeddel szomszédos Paschim Puri krematóriumban dolgozik. Az égetőkemencék elérték a kapacitásuk végét. Hiány van fűtőanyagból és munkaerőből is. Az emberek munka nélkül vannak, éheznek, mégsem akarják védőfelszerelés nélkül pakolni a fertőzöttek földi maradványait. Sampath maszk és gumikesztyű nélkül dolgozik. Hetek óta mindkettő hiánycikk Indiában.
A menekülők viszik magukkal a kórt
A szegénynegyedben, ahol Sampath és másik 15 ezer nincstelen él, különösen rossz a helyzet. „Egyre több a fertőzött és a halott. Mindent beterít a krematórium kéményeiből felszálló pernye és el kell viselnünk a szörnyű bűzt is” – írja le a helyzetet Sampath lakótársa, Kakoli.
Heted magukkal laknak az egyszobás barakkban. A 35 éves fiatalembernek hónapok óta a lockdown miatt se munkája, se pénze. „Ha nem hoz valamelyik segélyszervezet ételt, egész nap csak vizet iszom.” Összepakolt bőrönddel várja, hogy végre indulhasson szülővárosába. Az utolsó pénzét egy kamionosnak adta. Kakoli előtt akkor is nehéz út áll, ha a kamionos tartja a szavát és elviszi. A 35 ezres Maharanjgan 900 kilométerré fekszik Delhitől. Az útviszonyok kaotikusak. A lockdown ellenére tízmilliók tartanak a nagyvárosokból vidékre. Sok közülük a COVID-os.
A szomszéd barakkban egy özvegyasszony él három gyerekével. Hiába egyre elviselhetetlenebb a helyzet, nem tervezi a hazautazást a vidéken élő szüleihez. „Grasszál a vírus. A házból sem merünk kimozdulni. Még a ventilátorokat sem használjuk, pedig irtózatos a hőség. Félek, hogy a széllel bejönnének a vírusok” – mondja az ablakon kihajolva, majd félbeszakítja a beszélgetést és bezárkózik.
Jinder Singh Shunt, a nyomornegyed melletti kórház orvosa maga se tudja, mi a jobb, ha mennek, vagy ha maradnak a nincstelenek. „A vidékre utazók közül sok viszi magával a vírust. Az igazi katasztrófa akkor fog bekövetkezni, ha vidéken is hasonlóak lesznek a számok, mint a nagyvárosokban. A kistelepüléseken még rosszabb az egészségügyi ellátás. Pillanatok alatt össze fog omlani a rendszer. Káoszba süllyed az ország” – vázolja fel a vészjósló forgatókönyvet. Mégis megérti a menekülőket. „Szörnyű a helyzet. Rengeteg a hallott és egyre több köztük a gyerek. Már az 5 év alattiak között is pusztít a COVID!”
Tragikus gazdasági és epidemiológiai helyzet
A hivatalos statisztikák szerint napi 350 ezer új fertőzött és négyezer halott van. Azonban csak negyedüket látja orvos, aki hivatalosan megállapíthatja a halál okát. Az University of Michigan biostatisztikai intézetének becslése szerint a fertőzöttek száma a hivatalos adatok tizenegyszerese, három és félmillió, halottból pedig naponta ötször több, 20 ezer lehet. A becslést alátámasztja a főváros krematóriumaiba érkező holtestek száma.
A gazdasági helyzet legalább olyan rossz, mint az epidemiológiai. Szinte mindenki elvesztette a munkáját. Az olasz riporter egy 17 éves lánnyal is beszélgetni kezd a nyomornegyedben. Korábban családoknál takarított. A járvány elszabadulásával egymás után adták ki az útját. „Tudják, hogy a krematórium mellette lakom. Félnek, hogy megfertőzőm őket.” Haza akar menni a szüleihez, de nincs pénze az útra. Kölcsönkérni nem tud. „Kitől? Itt már senkinek sincs pénze.”
„Delhiben élni és méltón meghalni sem lehet.”
A rosszul ellátott betegek többségének egy krematórium a végállomás. Nem jutott nekik kórházi ágy, oxigén és lélegeztetőgép, és még a földi maradványaiknak is sorba kell állniuk. A krematórium legalább annyira túlterhelt, mint a kórházak. Nem bírják a kemencék és nincs hely a hűtőházakban. Érthető, hogy elviselhetetlen szag terjeng az indiai metropoliszokban.
„Delhiben élni és méltó meghalni se lehet” – mondja Shivangi, a nyomornegyed melletti kórház egyik nővére. Mindjárt kezdődik a 12 órás műszakja. A kórház hűtőházából jön. Az elszállításra és elhamvasztásra váró halottak között van a nagymamája, akit néhány napja vitt el a COVID. Csak azért jut neki hely a túlzsúfolt hűtőkamrák egyikében, mert Shivangi a kórházban dolgozik. A halottak többsége a hűtetlen picében, egymásra dobálva hever a 30 fokos, fülled hőségben. „Egyelőre remény sincs arra, hogy elviszik a krematóriumba és elhamvasztják a nagymamámat” – mondja rezignáltan. Nehéz műszak elé néz. Az ígéret ellenére nem érkezett oxigén. „Ma is sokan fognak meghalni, akik ellátással legyőzhették volna a vírust.” Nincs meglepve, hogy napok óta nem jön az ígért szállítmány. Már azon is csodálkozik, hogy a központból egyáltalán reagáltak. „Sose hittem volna, hogy ezt megélem Delhiben. Nem, hogy oxigén nincs, még a gázellátás is akadozik. A krematóriumokban annyi halottat se tudnak elégetni, amennyit a kapacitásuk megengedne. Nem tudják fűteni a kemencéket!”
A folyosón, ahol a riporter Shivangival beszélget egy férfi sír. Most özvegyült meg. Sehol sem sikerült oxigént szereznie a feleségének. „Csak egy magánkórháznak volt. Onnan viszont elküldtek, mert nem volt elég a pénzem.”
Egy másik összetört özvegy is van a betegekkel zsúfolt folyosón. Két kórházból küldték el a férjével. Itt is csak a parkolóig jutottak, de ott legalább kapott oxigént. Aztán kiürült a palack. „Úgy kapkodott levegő után, mint a halak egymás hegyén-hátán a piaci akváriumban” – írja le férje utolsó perceit a Repubblica riporterének.
Egyik özvegy sem hibáztatja az orvosokat, nővéreket. Tudják, hogy az erejük végén vannak. „Éjjel-nappal dolgozom, mégis úgy érzem, nem teszek semmit, de nem bírok többet” – fakad ki Tarqeem Haider a kórház egyik orvosa. „Sok beteg a kórházba se jut be. A parkolókban halnak meg.”
A pénz se segít!
„Tegnap kaptunk fát. Elkezdtük az udvaron égetni a halottakat” – mondja a Paschim Puri krematóriumban dolgozó fiú, Sampath. Tárgyilagosan beszél, csak 12 éves, de már megedzett az élet. „A hozzátartozóktól csak akkor vesszük át a halottakat, ha fát is adnak” – folytatja a horrorfilmbe is túl durva történetet a krematóriumi valóságról. „Pénz hiába kínálnak. Hiány van tüzelőanyagból. Nélkül pedig nem lehet égetni. Sose gondoltuk volna, hogy egyszer a pénz se fog segíteni.”
A krematórium előtt egy másik most megözvegyült férfi is elmeséli a történetét. Volt olyan kórház, ahova COVID-teszt nélkül nem engedték be őt és a fertőzött feleségét. „Őrület! Épp az lett volna a kötelességük, hogy meggyógyítsák.” Öt órája vár a krematórium előtt a felesége holtestével. „Nem akartam a kórházban hagyni. Biztos, hogy nem szállították volna el a halottasházba.” A férfi egymás után hívja a rokonait, barátait telefonon, hátha tud valaki fát hozni. Eddig nem járt sikerrel. „A többség akkor se hozna, ha tudna. Nem merik még a házukat se elhagyni, nemhogy egy krematóriumhoz jönni.”
„A kormány kómában van.”
A Nobel-békedíjra jelölt emberi jogi aktivista, Ravinder Singh nevével fémjelzett civil szervezet, a Khalsa Aid’s rendszeresen szállít oxigénpalackokat és gyógyszert a legrosszabb helyzetben lévő kórházaknak, valamint fát a krematóriumoknak. Természetesen nem ők az egyetlenek. Társadalmi szolidaritás, adakozók és önkéntesek nélkül már minden összeomlott volna. Az állami szervek a legalapvetőbb feladataikat is egyre kevésbé képesek ellátni. „Olyan, mintha vezetés nélkül maradt volna az ország. A kormány kómában van” – mondja Shivangi, a nyomornegyed melletti kórházban, a riportban már megszólalt nővér.
A tragikusak mellett sok szép történetet is hallani a társadalmi szolidaritásról. Shivangi szerint a félelem ellenére a szokásosnál segítőkészebbek a honfitársa. „Nincs olyan, akinek ne vitte volna el barátját, családtagját a COVID. Mindenki át tudja érezni a másik szenvedését. A vírus nem ismer társadalmi rétegeket.”
Petrus Szabolcs
