A korábbinál konzultatívabb törvényhozásra számít az Országgyűlés elnöke. Kövér László AzÜzlet.hu-nak adott exkluzív interjújában elmondta: Magyarországnak több olyan tartaléka is van, amelyet kiaknázva, saját erőből is képes megoldani a gazdasági növekedésből eredő munkaerő-hiányt. Hazánk a patrióta gazdaságpolitika révén abban érdekelt, hogy a határon túli magyarok és vállalkozásaik otthon találják meg a számításaikat.
– Elnök úr, újraválasztása után úgy fogalmazott: az előző ciklusban már lazult az első négy év törvényalkotási kényszere, így most azt reméli, hogy a kormány még inkább konzultatívabb, érdemibb munkakapcsolatba kerül a kormánypárti frakcióval. Mire gondolt?
– A kormány mostani törvényalkotási programjából, amit a Tisztelt Ház asztalára tett, egy konszolidált ország, nyugodt parlamenti munkájának képe bontakozik ki. Sem a törvényjavaslatok számában, sem tematikájában nincs semmi olyan rendkívüli, ami viharos politikai idényt előlegezne meg. A Magyarország újjáépítését, reformját, átalakítását érintő munka nagy részét nagyjából a második ciklus közepére már elvégeztük, és most olyan törvényjavaslatok kerülnek napirendre, amelyek részben a korábban meghozott törvények apróbb korrekcióját célozzák, részben olyanok, amelyek az előttünk álló időszakban várhatóan felmerülő kormányzati szükségletre adnak választ. Így – jó indulatú iróniával fogalmazva – a kormánynak már nincs felmentése arra, hogy a gyors törvényhozási tempóra hivatkozással ne konzultáljon az eddigieknél többet a saját frakciójával.
Ez az első frakcióülésen, ami hagyományosan megnyitja az ülésszakot, már meg is kezdődött. Én pedig remélem, hogy a következő hónapokban és ülésszakokon is természetes magatartás lesz, hogy a parlamenti frakciónk soraiból kikerülő államtitkárok nem úgy érzik, hogy egy másik csapatba, a végrehajtó hatalom csapatába igazoltak át, hanem úgy, hogy továbbra is parlamenti képviselők, akiknek az első dolguk az, hogy ezt a párbeszédet élővé és mindennapossá tegyék a képviselőikkel.
– Ezáltal a jogszabályalkotás is jobban célzott és hatékonyabb lehet?
– A magyar hagyományokban – különösen annak rosszabb korszakaiban, leginkább talán a kommunista időkből gyökerezően – régóta jelen van a túlszabályozottság problémája. Az erre adott ellenreakció pedig csak súlyosbította ezt: 1990 után, pont azért, mert a törvényhozás korábban nem gyakorolt felügyeletet a végrehajtó hatalom fölött, nem szokta meg annak törvény általi valóságos működési kereteit, egyfajta demokratikus minimumként fogalmazódott meg az az elvárás, hogy minél több garanciát építsünk a törvényhozás során a jogrendszerbe, amelyek korlátozzák a végrehajtó-hatalom mozgásterét. De a jó szándék ellenére, ezzel átlendültünk a túlsó oldalra: a törvényhozás túlterjeszkedett és olyan rész témákban is törvényt alkottunk, amelyekben egyértelműen nem kellett volna, illetve olyan részletszabályokat iktattunk a törvényekbe, amelyek szavatossági ideje rendkívül rövid. Egy erőteljes dereguláció, jogszabályritkítás után, inkább olyan keretjellegű jogszabályokat kellett volna megalkotni, amelyeket a mindennapi élet aktuális kihívásainak megfelelve a kormány alsóbbrendű, rugalmasabban változtatható jogszabályokkal tudott volna kitölteni, élővé tenni. Az Országgyűlésnek pedig fokozatosan az efölötti ellenőrzésre kellett volna áthelyeznie a hangsúlyt.
– Lehet, hogy ez a kontroll most nálunk is erősödni fog?
– Nincs olyan illúzióm, hogy ez a minimum 28 éves berögzöttség rövid távon meg tudna változni. Jellemző: nekem volt néhány évvel ezelőtt, egy félreértett, félremagyarázott megjegyzésem. Amikor egy interjú során, egy újságíró, a rendeleti kormányzás kifejezést említette, és én ezt a válaszomban nem igazítottam helyre, másnap nekem támadtak – nem az újságírónak –, hogy ez a kifejezés a náci időket idézi, mert a rendeleti kormányzás mellőzi a törvényhozást. Pedig arra, amire a fentiek alapján én gondoltam, a nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is vannak példák.
– Korábban azt is említette, hogy Magyarországot meg kell védeni, a családokat meg kell erősíteni. Nem a migrációban látja Magyarország népességének megújulási lehetőségét, hanem a családok támogatásában. Igaz hozzátette: ezt nemhogy három, hanem négy ciklus alatt is nehéz lesz megoldani. Így, miközben a robotizáció felerősödése bizonyos területeken megoldhatja az égető munkaerő gondokat, másutt meghagyja a kérdőjeleket.
– Az egyik tartalék, amit a kérdés is tartalmaz, valóban a robotizációban, a technológiai fejlődésben rejlik, amivel munkaerő takarítható meg. Ez azonban önmagában nem képes választ adni arra, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés mellett olyan munkaerő igénye van a növekvő gazdaságnak, amire a demográfiai folyamataink jelen pillanatban egész egyszerűen nem képesek megoldást adni. Sokan ezzel igazolják, vagy ezzel próbálják megmagyarázni azt az őrültséget, amit az európai országok egy jelentős része, elsősorban Németország tett az elmúlt években az illegális migráció eltűrésével és ösztönzésével. Az, hogy ez miért nem járható út a számunkra – ha magunktól nem tudtuk volna, és ha nem próbáltuk volna a kezdetektől fogva megóvni magunkat ettől a zsákutcától –, már látjuk a nyugaton végbement migráció katasztrofális eredményében tükröződni. Az oda betelepült emberek, noha egyébként fiatal és életerős férfiemberek, sem nem hajlandók, sem nem alkalmasak arra, hogy nagyrészüket a munkaerő piac felszívja. Egyrészt képzetlenek, másrészt a mentalitásuk, a munkakultúrájuk teljesen más, mert egy más civilizációban, egy más kultúrában nőttek fel. Ez nem erkölcsi megítélés a részemről, hanem egyszerű ténymegállapítás. Más kérdés, hogy ráadásul az előző két, három generációval, a korábbi vendégmunkásból lett letelepülőkkel ellentétben, ők nem is biztos, hogy azzal a szándékkal mentek oda, hogy beilleszkedjenek, németté vagy mondjuk franciává, britté váljanak. Hanem azzal a szándékkal, hogy ráakaszkodjanak az adott ország jóléti szociális ellátórendszerére – és akkor még nem említettem a közbiztonság romlását és a terrorcselekményeket.
Vagyis akármennyire is kézenfekvő lenne, hogy kívülről próbáljuk megoldani a munkaerő-problémáinkat, ez ha fel is vetődne, akkor is csak nagyon óvatosan szabadna eljárni. Mert erre is van példa, hiszen az elmúlt évtizedekben az erdélyi, meg a más határon túli területekről Magyarországra települtek nélkül, több területen is sokkal rosszabb helyzetben lennénk. Példának okáért még a jelenleginél is sokkal nagyobb lenne az orvos- és nővérhiány. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy sosem volt és a jövőre nézve sem stratégiai célunk ez, hanem pont az ellenkezője a szándékunk: nemhogy nem akarjuk kiüríteni a kárpát-medencei magyar szállásterületeket, hanem éppen annak érdekében próbálunk megtenni mindent, hogy az otthonmaradást a szülőföldön, magyarként való boldogulást segítsük a magunk anyagi és politikai eszközeivel.
– Vagyis a külföldről érkező munkaerővel nem számolhatunk?
– Ha már egyáltalán a külső munkaerő bevonása fölvetődik, akkor elsősorban a környező országok hozzánk hasonló kultúrájú polgárai azok, akik itt számításba jöhetnek, ahogy például Kárpátaljáról vagy Ukrajna más részeiből az ukránok is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a nyelvi elszigeteltségünk ennek kapcsán kifejezetten hátrányt jelent, mert az ukrán munkaerő megjelenéséből elsősorban az azonos nyelvcsaládhoz tartozó szlovákok és lengyelek munkaerőpiaca profitált.
– Milyen tartalék marad ezek után?
– Két nagy tartalék marad a demográfiai programunk reménybeli, hosszútávú eredményein túlmenően. Az egyik az oktatási rendszerben van, ami szintén nem hoz rövidtávú eredményt, ám a másik, ami az oktatással is összefügg, az a magyarországi cigány népesség még nem integrált része, amit a közmunka programon keresztül már megpróbálunk visszavezetni a munka világába. Hozzáteszem, Európában, mivel 8,5 – 10 millió roma él a kontinensen, ez ugyanúgy tartalék lehetne más országok számára is. Hasonló tartalékot jelentenek a munkanélküli fiatalok is. Egyértelmű eredményként könyvelhetjük el, hogy ma Magyarországon a fiatalkori, azaz a 15 és 25 év közötti korosztályokban mért munkanélküliségi ráta 10,5 százalék, azaz kevesebb, mint kétharmada az Európai Unió átlagának. Úgy, hogy a déli államokban a 30-40 százalékot is meghaladó arányban vannak munka nélkül olyan fiatal emberek, akiket nyugodtan be lehetne vezetni a munka világába, hogy ezeknek az országoknak ne kelljen egy teljesen más kultúrából érkező munkaerőre aspirálniuk.
Az oktatás és – ezzel összefüggésben – a még részben a képzetlenségük miatt inaktívak munkaerő piaci bevonása mellett a demográfiában rejlik egy további tartalék is. Szerencsére az életkörülmények javulása már a születéskor várható élettartam meghosszabbodásában is megmutatkozik. Jelenleg még a visegrádi négyekkel összevetve sem a legjobbak a mutatóink, de a korábbi, egészen rossz állapotokat azért már jelentősen sikerült meghaladni. Az élettartam és az egészségben eltöltött életszakasz meghosszabbodásával pedig lehetőség nyílik arra is – és erre is tettünk jogszabály-alkotási kísérleteket –, hogy aki az érintett korosztályokból dolgozni akar – nem is feltétlenül csak azért, mert kevesli a nyugdíját, hanem azért mert továbbra is aktív életet szeretne – annak megkönnyítsük a munkavállalását és a megdolgozott jövedelemhez való hozzáférését. Ezzel pedig ezeket a korosztályokat is hosszabb ideig lehet még úgy megtartani az aktívak körében, hogy közben nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy megemeljük a nyugdíjkorhatárt.
– Egyre többet hallani arról is – bár pontos számokat még nem ismerni -, hogy a közalkalmazotti létszám jelentős csökkenése és az érintettek átképzése is további opció a versenyszféra álláshelyeinek betöltésére.
– Az állami bürokrácia túlburjánzása, amivel a kormány most foglalkozik, szintén egy történelmi tradíció. Magyarország már a dualizmus korában, majd a két világháború között is ismert volt erről az oldaláról, amit csak tovább tetézett a kommunizmus időszaka. A rendszerváltozáskor aztán, különös tekintettel arra, hogy amúgy is ránk zúdult az addig ismeretlen tömeges munkanélküliség, nem volt meg a kellő politikai bátorság ahhoz, hogy az első kormányok e tekintetben is átgondolják az államigazgatás szerkezetét. Pedig annak eredményeként, nyilván jelentős leépítésre került volna sor. Azóta pedig nem, hogy nem oldottuk meg ezt a problémát, hanem – annak ellenére, hogy a technológiai fejlődés még inkább szükségszerűvé tett volna egy létszám-racionalizálást –, évtizedek óta egyfajta hullámmozgásnak lehetünk tanúi. A rendszerváltozás óta több nekibuzdulás is volt arra, hogy az államháztartást sikerüljön tehermentesíteni a túlzott bürokratikus költségek alól, amelynek komoly részét a személyi bér teszi ki. De mivel ezeknek jelentős részében nem tudott a központi politikai akarat áttörni a miniszteriális bürokrácia érdekképviseleti reflexein, olykor azzal próbálta átvágni a gordiuszi csomót, hogy kvótát hirdetve, mindenkitől azt várta el, hogy fűnyírószerűen építse le a saját apparátusának meghatározott részét. Így viszont, nem ritkán éppen azok a területek szenvedtek kárt, amelyekre valóban szükség volt. Ezért aztán elkezdődött a visszaépítés, és folytatódott ez a végeláthatatlan folyamat. Ezt egyszer végre abba kellene hagyni, és most, a munkanélküli mutatók valóságosan is tetszetős volta mozgásteret ad a kormánynak arra, hogy az államigazgatás létszámát csökkentve, az államigazgatási munkaerő egy részét átterelje a piaci szférába. Ott ráadásul a munkabérek magasabbak is, mint az állami szférában. Ezáltal tehát jó eséllyel nem jár rosszabbul az, aki a piaci szférában lesz kénytelen elhelyezkedni.
– Az Ön gondolatvilágához rendkívül közel áll a kormány egyik stratégiai vezérelve, a patrióta gazdaságpolitika, amit a határon túli magyar közösségek gazdaságfejlesztési támogatása is megtestesít.
– Nekem és a kormány tagjainak is meggyőződésünk, hogy a politika nem olyan mérkőzés ahol ahhoz, hogy valaki győzzön, a másiknak mindenképpen veszítenie kell. Előidézhetők olyan helyzetek is – és ez az igazi művészete a politikának – amikor a szereplők együttesen tudnak nyerni. Szerintem ez igaz a határon túli kapcsolatainkra is. Nemcsak az ottani magyarokra, hanem azokra az országokra is, ahol a mi magyar közösségeink élnek. Úgy tűnik, itt is van egy történelmi esély, hogy ezt mások is belássák. A szerbekkel már egész jól tudtunk együttműködni az elmúlt néhány esztendőben: megindult a múlt feldolgozása, elindult egy történelmi kibékülési folyamat, párhuzamosan azzal, hogy Szerbia, megszenvedte az elmúlt évtizedeket, és átment a maga Trianonján, amelynek Koszovó elcsatolása volt a legnehezebben megemészthető, mindmáig fájdalmakat okozó állomása. De a szerb vezető réteg belátta, hogy az európai integráció az az út, amit Szerbiának is be kell járni, ahhoz hogy a saját nemzeti érdekeit és az elszakított szerb közösséggel való kapcsolatait is biztonságban tudja. Ez az út pedig Magyarországon át vezet. Ezt nem én fogalmaztam meg így, hanem a mostani szerb elnök korábban, még miniszterelnökként. De van már jó példa a V4-es keretekben velünk egyre jobban együttműködni képes Szlovákiával is. Románia mindig egy neuralgikus pont a magyar szomszédság- és nemzetpolitikában, de miután az ottani magyar közösség a legerősebb, és politikailag számottevő erőt képvisel, ezért a románoknak ezzel mindenképpen számolniuk kell, és az utóbbi időben talán a saját bőrükön és helyzetükön is kezdik érezni azt, hogy nem feltétlenül a magyarok a román nemzeti érdekek legnagyobb ellenségei. Vannak nagyobb hatalmak is, ráadásul nem is feltétlenül formális, arccal, névvel, titulussal megjelölt hatalmak, amelyekkel szemben adott esetben jól jöhet, ha a jószomszédságra tudnak támaszkodni. Itt, ha nem is vagyok nagyon optimista, de bízom abban, hogy a mostani pozitív változás tartóssá válhat. Most Ukrajna az, ahol a szomszédaink közül a legkritikusabb a helyzet, mert ott, egy külső erők által szított és kirobbantott konfliktus eszközeként folyik egy nemzetépítésnek beállított nacionalista hecckampány. Reménykedtünk egy darabig, hogy ez nem ér el Ukrajna nyugati végeire, miközben a keleti végeken Oroszországgal küzdenek, de sajnos elért. Így ma már komolyan kell aggódni azért, hogy a korábban ilyen értelemben a legtoleránsabb környezetben lévő kárpátaljai magyarság képes lesz-e megőrizni az intézményeit, a kultúráját, a nyelvét, az önazonosságát. Uram bocsá’, a biztonságát is képes lesz-e, akarja-e garantálni az ukrán állam. Most inkább úgy tűnik, hogy az ukrán kormány maga folytat egy megfélemlítő provokációs kampányt magyar anyanyelvű állampolgárai ellen.
Abban viszont valószínűleg mindenki egyetért, hogy nagy segítségére Magyarországnak e tekintetben semmilyen külső erő nem lesz. Ez viszont szűkíti a gazdasági szerepvállalás mozgásteret is. Ukrajnával kapcsolatban egyetlen okunk van némi visszafogott optimizmusra: a Kárpátalján élő ukránok, ide értve az ukrán elitnek a helyhez kötött részét – amely látta és értékelte például az árvíz idején nyújtott magyar segítséget, vagy azt, amikor a megyei vezető segítségkérő szavára a helyi vízszolgáltató üzemeléséhez biztosítottuk a nélkülözhetetlen klórt, amit a központi hatalomtól hiába vártak volna –, lényegesen reálisabban látják a helyzetet, mint a Kárpátokon túli ukrán politikusok.
– Mára elvileg minden akadály elhárult ahhoz, hogy a Kárpát-medencét egy gazdasági térként kezelve, a magyarországi és a határon túli magyar cégek minél szorosabb együttműködést alakítsanak ki. Mennyire elégedett ezzel a folyamattal?
– Nem kell ahhoz zseninek lenni, sőt közgazdasági szakértelemmel sem kell bírni, hogy belássuk: ha a Délvidéken, Erdélyben, a Partiumban, Felvidéken vagy a Kárpátalján, Horvátországban és Szlovéniában az ottani bejegyzett magyar tulajdonú cégek gyümölcsöző együttműködést folytatnak a magyarországi partnereikkel – ami visszafelé is igaz –, akkor ez nem károsítja, nem megcsapolja az adott ország erőforrásait, hanem pont fordítva, hozzátesz azokhoz. Hiszen ezek a vállalkozások ott fizetnek adót, ottani embereknek adnak munkát, oda visznek magukkal az itt megtelepedett nyugati cégektől megismert munkakultúrát, technológiai fejlődést. Tehát olyan kölcsönös előnyök ezek, amelyeket – nem utolsó sorban a gazdasági élet ottani szereplőinek józan mérlegelése alapján is – a partner országok felelős politikusai is örömmel üdvözölhetnek, de minimum nem gördítenek eléjük akadályokat.
