Egy dél-európai COVID sors. A milánói szálloda, ahol Paola pincérnőként dolgozott még mindig zárva. A szociális segély nem érkezik. Minimális megtakarításából próbálja a víz felett tartani fiát és saját magát. Petrus Szabolcs a Repubblica megrázó riportját idézi, ami a túlélésért vívott harcról szól.
„Tésztát vagy krumplit eszünk. Olcsó és laktató”
Paolát máshogy hívják a valóságban. Más tekintetben ragaszkodik a valósághoz a riport. Bemutatja a vezető olasz napilap a dél-európai az alsó középosztály leszakadását, hitelesen a milánói nő mindennapjain keresztül.
A tízes csomagban olcsóbban, darabonként 85 centért kapható csokipuding az egyetlen luxus a két személyes család életében. Ezt sem engedhetnék meg maguknak. „Simon kedvence. Nem vehetem el tőle ezt a kis örömöt is” – szabadkozik Paola. Néha ő is megeszik egyet – teszi hozzá szégyenkezve.
A járvány előtt évekig pincérnőként dolgozott egy milánói hotelban a városi körgyűrű mentén. „Nem éltünk luxusban, de nem szenvedtünk hiányt.” Nem akarja, hogy az interjúból ismerősei, barátai, szomszédai ráismerjenek. A lecsúszása miatt szégyelli magát.
Az észak-olasz metropolisz agglomerációjában rosszul kiépített a tömegközlekedés. Üzletek, iskola, orvos, metró sok kilométeres távolságra vannak. Paola és Simon kénytelenek gyalogolni. Az asszonynak nincs pénze benzinre és a negyedévre a kötelező biztosítást sem tudta kifizetni. A legközelebbi üzletet, egy autópálya melletti hipermarketet fél óra alatt érik el gyalogosan. Sokat nem kell cipelniük. Alig vásárolnak. Amikor a Repubblica riportere elkíséri őket egy csomag tészta, fél kiló paradicsom, kenyér és 8 tojás kerül a kosarába: 6 euró 20 cent. „Másra nem telik. Ezzel kell kijönniük 4 napig. „Február óta minden nap tésztát vagy krumplit eszünk. Olcsó és laktató” – mondja beletörődően.
Húst nagyon ritkán veszek. Akkor is legfeljebb csirkét. “Az a legolcsóbb” – teszi hozzá. Simon a kilátástalan helyzetben is jókedvű. Édesanyja mindent megpróbál, hogy ne érezze, milyen nehéz a helyzetük. Paolát az bántja a legjobban, hogy nem tud egészséges ételeket, zöldséget-gyümölcsöt tenni Simon elé az asztalra. Magára nem költ. „Leszoktam a sminkelésről. Ezzel is spórolok.” Körmeit rövidre vágta, haját kontyba fonta. „Így nem kell mennem se manikűröshöz, se fodrászhoz” – magyarázza.
Se munka, se család…
Paola szerény megtakarításai a szálloda bezárása után kimerültek. 430 eurós lakbér és a rezsi kifizetése után korábban is alig tudott félretenni a 940 eurós fizetéséből. Ezt utoljára februárban kapta meg.
„Néztük a tévét. A hírekben csak a halottakról volt szó. Féltünk. Ennek ellenére azt gondoltam, újra kell indulnia az életnek, ki kell nyitnia a szállodának, dolgoznom kell” – emlékszik vissza a karantén heteire. „Ha hamarosan nem dolgozhatok, éhen halunk” – jegyzi meg keserűen. De munkába járni se lenne egyszerű. Az iskolák szeptemberig biztos zárva maradnak. Nincsenek nyári napközik se. Nem tudná kire hagyni 7 éves kisfiát.
…se segély
A 38 éves egyedülálló anya Dél-Amerikából érkezett 18 évvel ezelőtt Itáliába. Az olaszok többségének anyagi és mentális támaszt nyújt a nehéz időkben a családjuk. Ők ketten, Paola és Simon magukra vannak utalva.
A kormány által megígért segítséget a válság miatt fizetés nélküli szabadságra kényszerült munkavállalókat csak a sajtóból ismeri. Eddig egyetlen fillér sem kapott, pedig már többször is igényelte az önkormányzatnál. De nem érkezik a támogatás és a rendszeres szociális segély se. A kifizetésért felelős ’Cassa d’integrazione’ március óta senkinek sem utalt! Üres az államkassza is. „Amikor a sokadik alkalommal a hivatalban jártam, megítéltek 480 euró egyszeri szociális segélyt. Ennyi támogatást kaptam az államtól február óta” – mondja elkeseredetten. „Pedig mindig rendesen be voltam jelentve. Nem alamizsnát akarok, hanem ami a szociális kasszából megillet” – teszi hozzá most már felháborodottan.
Természetesen a legjobban annak örülne, ha dolgozhatna. A szállodát a tulaj szeptemberben akarja megnyitni. Paula szkeptikus. A hotel a milánói vásárváros mellett van. „A vendégek többsége a kiállításokra érkezik. Ameddig azok nem indulhatnak újra, nem hiszem, hogy kinyitunk.”
De nem akarja feladni a reményt. Nem maradt neki más, ahogy sok millió sorstárasának se Dél-Európa szerte – írja a tekintélyes lap.
