Japánban elvárás túlzásba vinni a munkát – minden áron, tekintett nélkül az egészségre. A jelenség a nyugati társadalmakat is elérte. Orvosok és közgazdászok szemléletváltás sürgetnek.
„Minden rendben?” – kérdezte munkába indulás előtt férjét a tragikusan végződött nap reggelén Emiko Teranishi. „Vegyél ki néhány nap szabadságot!” – javasolta többször az utolsó hónapokban.
Párja a szokottnál is kimerültebbnek látszott. Az asszony számára világos volt, hogy férjének fejére nőtt a munka. Akira Teranishi egy lánc éttermét vezette Kyoto külvárosában. Az utolsó estén csokival lepte meg feleségét Valentin-nap alkalmából. Emiko örült, Akira fásult volt. Másnap, az étteremlánc regionális vezetőjével folytatott megbeszélése után elhagyta a munkahelyét, felment egy belvárosi magasház legfelső emeletére és a mélybe vetette magát. 49 éves volt.
A tragédia óta 24 év telt el. Az immár 70 éves özvegy rég nem fakad sírva, ha elmeséli a történetet. A bánat helyét elhivatottság vette át. Meg akarja akadályozni, hogy mások is férje sorsára jussanak. Egy ősi japán meggyőződés, a határtalan szorgalom ellen küzd, amelyért sokan az életükkel fizetnek.
Karoshi – az identitás része
Karoshi – a japán nyelvben ez kifejezés van arra, amikor valaki szó szerint halálra dolgozza magát. A japánok többsége túlságosan lojális a munkáltatójához. Nincs figyelemmel fizikai és mentális teljesítőképessége határaira.
A konzervatív, a tradíciókra sokat adó miniszterelnök, Abe Shinzo is felismerte, hogy a japán kultúrában mélyen gyökerező szorgalom, lojalitás és határtalan megfelelni vágyás egyvelege okozta extrém túlmunka nem csak az embereknek, a gazdaságnak is árt. A kormány novembert a ’karoshi’ elleni küzdelem hónapjává nyilvánította. Évről-évre mind a 47 prefektúrában orvosokból, kutatókból, áldozatokból álló teamok keresik fel a nagyobb vállalatokat. Emiko Teranishi több csoport munkájában is részt vesz. Mesél, kritizál, figyelmeztet. A ’Karoshi Áldozatok Családja Szövetsége’ elnöként nem csak az év egy hónapjában folytat felvilágosító kampányt.
Nemzetközivé váló jelenség
A túlzásba vitt munka már nem japán specifikum. A legtöbb sikeres ázsiai országban a munkavállalók sokasága van elviselhetett teljesítménykényszer alatt, és ezért agyonhajszolt. Dél-Koreában meghonosodott a japán kifejezés egy változata is: kawarosa.
A kínai tudósok a japán szót használják. Az amerikai Medical Science Monitor januári számában megjelent, kínai tudósok által jegyzett tanulmány az ázsiai ország társadalomára leselkedő egyik legnagyobb veszélynek tartja a munkahelyi túlhajszoltságot. Kutatásaik szerint a túlzásba vitt munka a mentális kikészülés mellett szívritmuszavarhoz és szívizomsorvadáshoz vezet.
A jelenség a nyugati társadalmakat is elérte. Egy japán szociálközgazdász, Hiroshi Ono kutatása szerint a metropoliszokban, Londonban és Nem Yorkban sokak legalább olyan abnormális munkaidő beosztás szerint dolgoznak, mint a tokióiak.
Elkezdik komolyan venni
A hatvanas években a japánok írták le először a jelenséget. A ’80-as évektől a tudomány komolyan foglalkozik a karoshival. Definíciója 2014-ben bekerült az első túlmunka-prevenciós törvényébe.
A karoshi három jelenséget foglal össze:
Munkahelyi teljesítménykényszer miatti (1) halált okozó agyi-, szív és érrendszeri megbetegedések; (2) mentális zavarok; (3) öngyilkosság.
Hiába a kutatások, a jogszabály és a kampányok, a túlmunka tovább szedi áldozatait. Minthogy mélyen a japán kultúrában ágyazódig, megszüntetni kilátástalan. De egyelőre visszaszorítani sem sikerül. Az Egészségügyi Minisztérium friss számai szerint Japánban 2018-ban 1800 öngyilkosság állt közvetlen összefüggésben a túlmunkával. Több, mint 2017-ben. Ezért nagyban a problémát bagatellizáló vállalatvezetők a felelősek. Sok cég akadályozza a prevenciót.
A tragédiához vezető út
Akira Teranishi az étteremláncnál szakácsként kezdte a pályáját. Emberpróbáló munka, de Akira élvezte. 17 évig bírta a terhelést. A bajok akkor kezdődtek, amikor 3 évvel halála előtt üzletvezetővé léptették elő. Száraz, íróasztali munka, ráadásul a ’90-es években, a gazdasági válság időszakában. A hangulat rossz, a nyomás nagy volt. Akira mindent megtett, hogy megfeleljen, naponta legalább 12 órát dolgozott! Főnökei mégis elégedetlenek voltak a számokkal és ezért vele is. Mégse engedték, hogy visszatérjen a konyhába. Inkább áthelyezték egy kisebb étterembe üzletvezetőnek.
„Gyakran mondta, hogy nagyon fáradt, nem volt étvágya, egyre rosszabbul nézett ki” – emlékszik vissza az özvegy. Mégsem akart orvoshoz menni, nem volt rá ideje. Amikor Emiko vérfoltokat fedezett fel férje alsóneműjén, ragaszkodott hozzá, hogy doktorhoz forduljon. Az urológus pszichológushoz küldte, aki depressziót diagnosztizált. Túl későn. Akira két héttel később öngyilkos lett.
A közösség minden előtt
Miért nem mondott fel? Egyáltalán, miért dolgoznak ennyit a japánok? – kérdések, amelyek csak a nyugati világban merülnek fel.
Japán ásványkincsekben szegény és gyakran sújtják természeti csapások. A japánok szorgalmukkal építették fel a világ egyik legfejlettebb, leggazdagabb országát. A harmóniát, a vállalatvezetéssel együttműködő szakszervezeteket, a kiszámíthatóságot, a hierarchia tiszteletét tekintik a siker kovászainak. A döntéseket viták előzik meg, de ha megszülettek, mindenki tiszteletben tartja őket. A japánok meggyőződése, hogy a tapasztalat és a kemény munka vezet a sikerhez. A közösségi érdek mindennél fontosabb, az individuumnak fel kell áldoznia magát a társadalomért. A teljesítőképességnek viszont határai vannak, egy nap csak 24 órából áll – triviális, sok japán mégsem veszi tudomásul.
Minőség/mennyiség, siker vs. lojalitás
Nyugaton az eredmény áll a középpontban. Általánosan elfogadott, hogy a túlmunka csökkenti a teljesítőképességet és rontja az eredményt. A munka tizenkettedik órája már nem hatékony, jobb csak 10-t, de azt eredményesen dolgozni. Ezért vannak a munka- és pihenőidő-szabályok.
A japánok a nyugatiakkal ellentétben in-put és nem out-put orientálak. A legfőbb elvárás, sokat dolgozni. Az eredményesség másodlagos. Ennek szimbóluma a soha véget nem érő munkanap. A főnöknél előbb hazamenni? – elképzelhetetlen. Ha a kollégák munka után beugranak a kocsmába, velük tart az is, aki holt fáradt, akinek semmi kedve – erre kényszerít a csoportdinamika. Aki korán ér haza, gyakran van szabadságon, arra családtagjai, barátai, ismerősei is ferde szemmel néznek. Eredményességétől függetlenül lustának, munkakerülőnek tartják.
Az eredményességénél a lojalitás is fontosabb. A fizetés a munkaviszonyban töltött idővel növekszik. Aki több időt tölt az irodában, nagyobb eséllyel számíthat előléptetésre.
Az abnormális munkaidőt lenyomatait a Tokióban felkereső turista is jól látja. A metrókon, elővárosi vonatokon a reggeli csúcs hajnalban kezdődik, az esti még éjfélkor is tart. Gyakori látvány a kapaszkodóba csimpaszkodva alvó öltönyös.
Merev munkaerőpiac
A lojalitás a munkaadóhoz nem csak társadalmi elvárás, a munkaerőpiac is erre predesztinálja a japánokat. A nagy cégek a jó tanulókat már az egyetem alatt, képesítésüktől függetlenül veszik fel, majd vállalaton belül képzik át, a szerint, milyen pozícióban van szükség rájuk. Ezért később nehezen tudnak munkahelyet váltani. Amiben végzettségük van, abban nincs tapasztalatunk, amiben tapasztalatuk van, abban nincs végzettségük. Ráadásul tapasztalat híján azt se tudják, hogy kell munkahelyet keresni. Akira Teranishihez hasonlóan kénytelenek elfogadni, ha olyan munkakörbe helyezi őket, amely nem felel meg a habitusuknak, érdeklődésüknek, tapasztalatuknak.
Kényszerhelyzet
Hiába a cégek ellenállása, a demográfia kikényszerít a változást. A japán a világ leggyorsabban öregedő társadalma; drámaian fogy. A cégek kénytelenek családbarát munkafeltételeket, flexibilis munkaidőt elváró nőket és időseket is alkalmazni.
Emiko Teranishi ellenpéldákat is lát: A 11 évig húzódó eljárását lezáró jogerős ítélet nem kötelezte férje munkáltatóját kártérítés megfizetésére. A 2014-ben elfogadott túlmunka-prevenciós törvényt is kritizálja, mert csak ajánlásokat tartalmaz. Az első kötelező szabály 2018. nyara óta van érvényben:
A hivatalosan 40 órás munkahét havonta maximum 45, évente 360 túlórával toldható meg. Nyugati szemmel nézve rengeteg, Japánban revolúció.
A munkavállalók legalább olyan hevesen támadták a túlmunkakorlátozást, mint a menedzserek. Sok tennivalója van még tehát Emiko Teranishinak és a karoshi ellen küzdő társainak.
