Folyik a kötélhúzás Grönland körül. A gazdasági érdekek és az ásványkincsekben páratlanul gazdag sziget föld alatti értékeinek kiaknázása immár fontosabb szempontok, mint a katonai aspektusok.
Talán nincs még egy régiója Földünknek, ahol erősebbek jelen lennének a globális felmelegedés hatásai, mint az Arktiszon. A jégtakaró évtizedek óta és egyre nagyobb sebességgel olvad. A felmelegedés drámai ökológiai kihatásaihoz hasonló méretűek a gazdasági következmények. A jég torlaszolta tengeri folyosósok hajózhatóvá válnak; lehetséges és egyre kifizetődőbb az eddig nehezen kitermelhető, vagy elérhetetlen ásványkincsek felszíne hozása.
A klímaváltozás negatív és pozitív hozadéka
Az Arktisz nemzetközi státusza vitatott. A határoló államok, az USA, Kanada, Oroszország és Grönlandon keresztül Dánia különböző módon, de mind próbálják gazdasági, politikai és katonai befolyásukat maximalizálni. Kutatóállomásokat tartanak fenn, katonai támaszpontokat hoznak létre, hajóutakat próbálnak kisajátítani és jogalapokat keresek az ásványkincsek kiaknázásához. A küzdelem középpontjában Grönland áll. 2,2 millió négyzetkilométerrel a Föld legnagyobb szigete, mérete megegyezik az EU területének felével. A sziget tucatnyi ásványkincs lelőhelye, a mennyiségben legjelentősebb kőolaj mellett van arany, urán, és olyan ritka fémek, mint az akkumulátorgyártásnál elengedhetetlen neodímium.
A gyarmati státusztól a kvázi függetlenségig
Grönland 1721 óta dán gyarmat. Habár a jogi státuszát csak 1933-ban erősítette meg a nemzetközi közösség a Népszövetség Állandó Nemzetközi Bíróságának (Cour permanente de Justice internationale, CPJI) döntésével. A dán közigazgatás kialakítása pedig csak az 1950-es években zajlott, amit a grönlandi őslakosok emberi jogainak sorozatos megsértése kísért. Grönland 1953 óta autonómiát élvez; a külügy és a védelmi politika azonban Koppenhága kizárólagos kompetenciája, a föld mélyének kincseit pedig a dán központi kormányzattal együtt kezelik a grönlandiak.
Területvásárlás vs. a népek önrendelkezési joga
Grönland akkor került a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor Donald Trump első elnöksége alatt „vételi ajánlatot” tett a szigetre. Második elnöksége agendáján is fontos helyet foglal el. Bármilyen meglepőnek tűnik az ötlete, az USA elnökei már 1861-ban, 1946-ban és 1960-ban is meg akarták venni a szigetet. A II. világháború alatt pedig katonai támaszpontot létesítettek. A sziget stratégiai jelentősége a hidegháború alatt fokozódott; 1951-ben amerikai katonai repülőtér létesült (Pituffik Space Base).
„Jogilag nonszensz egy országrész eladása. Tekintettel a népek önrendelkezési jogára, a helyiek egyetértése nélkül a sziget jogi státuszán sem változtathat” – foglalta össze a nemzetközi szakértői álláspontot Prof. Matthias Goldmann, a nemzetközi jog egyik legnagyobb német szaktekintélye. Az önrendelkezési jog súlyát mutatja, hogy azt az ENSZ égisze alatt elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 1. cikkében rögzíti. A Hágai Nemzetközi Bíróság megbízásából a Chagos-szigetek-ügyben 2019-ben született szakértői állásfoglalás pedig arra az eredményre jutott, hogy a nemzetközi szokásjog akként értelmezi az önrendelkezést, hogy minden nép szabadon dönthet a politikai hovatartozásáról. A nép definíciójáról azonban nincs egyetértés. Gyakorta az állampolgárok szinonimájának tekintik. A logikát követve a grönlandi őslakosok a dán nép részei. Azonban vitathatatlan, hogy a grönlandiak kultúrájuk, történelmük, földrajzi helyzetük okán önálló népet képeznek. Így önálló önrendelkezési joggal bírnak a dánok közösségén belül.
A nemzetközi (szokás)jog az elszakadás jogát nem tekinti az önrendelkezés részének és általában nem ismeri el. A nemzetközi jogra hivatkozva tehát a grönlandiak nem tarthatnak függetlenségi népszavazást, illetve nem kényszeríthetik Koppenhágát jogi eszközökkel ennek kiírására.
Az gyakorlatilag kizárt, hogy a grönlandiak a Dánián belüli autonómiájukat az USA kvázi gyarmatának státuszára cserélnék, ahogy ezt Trump elképzeli. Grönland lehetne az USA új tagállama is, de ehhez a grönlandiak mellett az amerikai Kongresszus mindkét házának jóváhagyására is szükség lenne. Erre Hawaii 1959 felvétele óta nem volt példa; a Grönlandnál az USA-hoz sokkal inkább kötődő Puerto Rico felvételéhez sok évtizede nincs kongresszusi többség. A karibi sziget státusza, „önálló, az USA-hoz önként társult állam” a grönlandiaknak visszalépés lenne a Dánián belüli autonómiához képest.
Gazdasági represszió = katonai intervenció?
A Trump vezette USA a politikai mellett várhatóan komoly gazdasági nyomást fog gyakorolni az arktiszi szigetre, illetve Dániára: vámok, importkorlátozások, embargók. A régi-új elnök habitusát ismerve a nemzetközi jog, mindenekelőtt a WTO világkereskedelmi szabályainak megsértésétől sem fog visszariadni.
A nemzetközi szokásjog szerint a gazdasági nyomás egy fokon túl az írott nemzetközi jog által is tiltott katonai intervencióval egyenértékű. Az ENSZ-Közgyűlés azonban csak olyan, szélsőséges esetekben szokott gazdasági szankciókat intervenciónak nyilvánító és attól eltiltó rezolúciót hozni, amikor egy állam gazdasági eszközökkel, bojkottal, embargóval ellehetetleníti egy másik állam működését.
Új kereskedelmi utak
A kereskedelmi hajózásban érdekelt konszernek már hosszabb ideje vizsgálják az Arktisz hajózhatóvá tételének lehetőségét. Egyrészt az Észak-Amerika és Európa közötti út lerövidítésére használnák az északi féltekét, ahogy ezt a légiközlekedésben a kezdetektől fogva teszik. Másrészt az Amerika és Ázsia közötti távolság is jóval rövidebbé válna Grönlandtól északra hajózva, mint a Panama-, és a Szuezi-csatornán át.
Jelenleg két kereskedelmi hajóút szeli át az Arktiszt. A Northern Sea Route Oroszországtól északra, és a Northwest Passage Kanada északi partvidék mentén. A két állam ezeket nagyrészt saját felségterületének tekinti.
A prognózisok szerint 2030 és 2050 között, a jég olvadásának sebességtől függően hajózható lesz a Transpolar Sea Route (TSR). A Grönland keleti partja mentén haladó tenger-folyosó az Amerika-Európa és Amerika-Ázsia távolság csökkése mellett a jelenleginél rövidebb Európa-Ázsia összeköttetés is lenne. Ráadásául mélysége a legnagyobb konténerhajók számára is elegendő lenne, amelyek a Szuezi-csatornát nem tudják használni és ezért Afrika megkerülésével közlekednek Európa és Ázsia között.
Lex specialis híján lex generalis
A déli sarkvidék nemzetközi jogi státuszát az 1959-es Antarktisz-egyezmény részletesen szabályozza, amelyet 53 ország ratifikált. Az Arktiszról nincs nemzetközi szerződés. A nemzetközi jog általános szabályai érvényesülnek, mindenekelőtt az ENSZ 1982-es Montego Bay-i tengerjogi egyezménye. Ennek ugyan 163 állam tagja, de nincs köztük az USA.
Az egyezmény értelmében a területek tengerjogi besorolásától függ, hogy egy állam miként hajózhat és aknázhatja ki a tengerfenék alatti erőforrásokat. Ez lehet:
- Parti tenger: az alapvonal (part menti apályvonal) és a nyílt tenger közötti 12 tengeri mérföld.
- Csatlakozó övezet: 12-24 tengeri mérföld.
- Kizárólagos gazdasági övezet: 24-200 tengeri mérföld.
- Nyílt tenger: a 200 tengeri mérföldtől kifelé eső víz-terület.
- Kontinentális talapzat: a világtengerek mély és a szárazföldek között húzódó, a szárazföldeket párkányszerűen övező, víz borította terület.
A parti állam jogai a parttól távolodva arányosan csökkennek.
- A parti tengereken teljes szuverenitás érvényesül.
- A csatlakozó övezetben a szükséges mértékű ellenőrzést végezheti a parti állam, hogy megelőzze a vám, adó-, környezetvédelmi-, egészségügyi- vagy bevándorlási szabályai megsértését, de nem csorbíthatja a hajózás és az átrepülés szabadságát amíg az azt gyakorlók tiszteletben tartják a jogszabályokat.
- A kizárólagos gazdasági övezetben a víz és a talapzat forrásainak kezelését (pl. halászat, bányászat, kábelfektetés) szabályozhatja a parti állam.
- A kontinentális talapzaton a parti állam felkutathatja és kiaknázhatja az erőforrásokat.
- Valamennyi övezetben érvényesül a békés áthaladás joga a kereskedelmi- és hadihajóknak, valamint tengeralattjáróknak is. Ez a folyamatos, gyors felszíni áthajózást jelenti a parti állam és a nemzetközi jog szabályainak betartásával.
- A nyílt tengereken egyetlen állam sem jogosult szuverén jogokra.
Elméletben világos, a gyakorlatban vitatott
A definíciók alkalmazása sok vitát eredményez, példa erre a Northwest Passage kapcsán Kanada és az USA között lévő feszültség. Ottawa szerint a szigetek sokaságával tűzdelt tenger-folyósó beltenger, tehát az államterület szerves része, ahol a korlátlan szuverenitás érvényesül, az áthajózás engedélyezése is a diszkrecionális döntés. Washington szerint viszont parti tenger; érvényesül Kanada szuverenitása, de biztosítani kell az áthajózást.
Az olvadás következtében a következő évtizedben hajózhatóvá váló Transpolar Sea Route (TSR) vonatkozásában világos, hogy minden parti államnak biztosítania kell a békés áthaladás jogát, mert egész hosszában kizárólagos gazdasági övezetnek számít. Ebbe a kategóriába tartozik az Arktisz tengerterületének 60 százaléka. A határokról már most vita van az parti államok, Oroszország, Izland, Norvégia, USA és Dánia (Grönlandon keresztül) között. További vitaforrás lehet, hogy várhatóan a TSR hajózhatóvá válás után is maradni fognak jégszigetek, ezért borítékolható, hogy az ez elől kitérő hajók a csatlakozó övezetbe fognak behajózni. Ebben viszont a kizárólagos gazdasági övezettel és a kontinentális talapzattal ellentétben nem a nemzetközi jog, hanem a parti állam szabályai érvényesülnek. Az így adódó jogi problémákat elkerülendő, várhatóan a TSR Grönlanddal határos részét fogják választani a kereskedelmi hajók, ahol egyértelmű a joghatóság. Ezzel is felértékelődik tehát a sziget jelentőségét.
Érthető, hogy a parti államok a lehető legnagyobb területen akarják gyakorolni a kizárólagos gazdasági övezethez kapcsolódó jogokat a szárazföldet és a tengerfeneket is: kutatások végzését, ásványkincsek kitermelését, a természeti erőforrás használatát, például szélerőmű-parkokat, vagy olajfúró szigeteket létesítését, és bármilyen gazdasági hasznosítás végezését, például halászatot, valamint a karhatalom bevetését a természet védelme érdekében. Utóbbi nem, viszont a tengerfenék kiaknázásának joga érvényesül a kontinentális talapzatokon is.
Elemzők – különösen Oroszország esetében – attól tartanak, hogy az Arktisz javaiért versengő államok akár katonai eszközöket is be fognak vetni, hogy – a nemzetközi jogot megsértve – ellenőrzésük alá vonják az álláspontjuk szerint hozzájuk tartozó kizárólagos gazdasági övezeteket és kontinentális talapzatokat, valamint ezeken államhatalmat érvényesítsenek, messze túlmenve a tengerjog adta jogosítványokon. Ez a félelem fokozottan fennáll Kína esetében is. Ugyanis a határoló államok mellett a feltörekvő világhatalom is megjelent Grönlandon. Igaz, próbálkozásait egy tengeri bázis kialakításra és bányák megvásárlására eddig nem koronázta siker.
Veszélyben a (nemzetközi) jog uralma
Habár még évekig fog tartani, amíg a globális melegedés igazán kiaknázhatóvá teszi az Arktiszt, a geopolitikai küzdelem már zajlik. Egyelőre a nemzetközi jog keretei között igyekeznek az érdekelt államok pozíciókat szerezni. Azonban látni kell, hogy a nemzetközi közösségnek és az ENSZ-nek nem lesz ereje, hogy érvényt szerezzenek a nemzetközi jognak, ha világhatalmakkal, mint az USA, Oroszország és Kína az Arktisziért zajló versenyfutásukban jogsértéseket követnek el.
A nemzetközi jogrendszer az 1990 óta unipoláris világrendben az USA jogállami felfogásán és „világrendőri” szerepvállalásán nyugszik. A mindenkori amerikai vezetés demokratikus gondolkodásmódjának döntő szerepe van abban, hogy a nemzetközi viszonyokban a jog uralma érvényesül. Még ha számos példa mutatja is, hogy ha fontosnak tartott gazdasági, gopolitikai érdekekről volt szó, Washington nem riadt vissza a világkereskedelem szabályait sértő nyomásgyakorlástól, akár a katonai intervencióval egyenértékű erővel, sőt fegyveres erőinek bevetésétől sem. Elsősorban, mert a megkérdőjelezhetetlen gazdasági, politikai fölényénél fogva megtehette.
A világ most zajló gazdasági, politikai és katonai multipolárissá válása a nemzetközi jogrendre is kihat. Félő, hogy az eddigieknél jóval több csorbát fog szenvedni a jog uralma. Az új világhatalmaktól, mindenekelőtt Kínától a nemzetközi jog védelme helyett sokkal inkább az várható, hogy növekvő gazdasági és politikai hatalmát kihasználva ignorálni fogja a nemzetközi jog érdekeivel ellentétes szabályait.
Trump nem látszik tudomást venni világunk multipolárissá válásáról. Pedig a nemzetközi jog érvényesülésére csak akkor számíthatunk, ha az USA, a legnagyobb demokratikus szuperhatalom vezetése belátja, hogy a nemzetközi szabályok felrúgásával középtávon magának árt, mert az erő politikájának érvényesítéséből már korántsem biztos, hogy győztesen fog kikerülni. A Fehér Házban be kellene látni, hogy egy grönlandi gazdasági, katonai intervenció után semmi nem fogja visszatartani Kínát, hogy hasonló eszközökkel éljen Tajvanon. Ukrajna esete azt mutatja, hogy a nyugati, mindenekelőtt európai demokráciák önmagukban, az ENSZ Közgyűlésén keresztül még a legnyilvánvalóbb jogsértés esetén sem tudják elérni a nemzetközi jog érvényre jutását, ahogy gazdasági és katonai eszközökkel sem tudják kikényszeríteni azt.
Van remény
A jog uralmának fenntartásában és a konfliktusok tárgyalóasztal melletti rendezésében központi szerepe van már most is és lehet még inkább a jövőben az Északi-sarkvidéki Tanácsnak (Arctic Council). Ez egy északi sarkköri országokat tömörítő, 1996-ban alakult kormányközi regionális szervezet. Tagjai közé a nyolc, az északi sarkkörön belül államterülettel rendelkező ország tartozik: Kanada, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország, az Egyesült Államok és Grönlandon keresztül Dánia. A konfliktus elkerülés és rendezés mellett a fenntartható fejlődés biztosítása, valamint a klíma- és környezetvédelem az alapító okirat szerinti célja. A Tanács munkájában további 13 ország, köztük Németország, Lengyelország, Japán és Kína is részt vesz megfigyelői státuszban. Ezek az államok tudományos, illetve gazdasági tevékenységen keresztül vannak jelen az Arktiszon.
Szintén konfliktus elkerülési és rendezési szerepe van a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszéknek (International Tribunal for the Law of the Sea, ITLOS). Az 1982 óta Hamburgi székhellyel működő ENSZ bíróság feladata a tengerjoggal összefüggő vitarendezés. 21 bíráját a 168 részes állam választja 9 éves periódusra. A Hágai Nemzetközi Bíróságtól eltérően a ITLOS államközi jogviták mellett nemzetközi szervezetek és vállalatok tengerjogi vitáiban is eljárhat választott bíróságként. Ugyanakkor az ENSZ tengerjogi egyezményéhez hasonlóan az ITLOS kapcsán is fel kell hívni a figyelmet egy nagy problémára: ahogy az USA nem ratifikálta a Montego Bay-i tengerjogi egyezményt, úgy nem tagja az ITLOS-nek sem.
Dr. Petrus Szabolcs LL.M.
Fotó: freepik
