A francia elnök a The Economistnak az Elysée-palotában adott interjújában fejtette ki apokaliptikus vízióját. Ez néhány nappal azután történt, hogy nagy beszédet mondott Európa jövőjéről – egy féktelen, kétórás, Fidel Castro-méretű maratonon, amely a nukleáris megsemmisítéstől az európai könyvtárak szövetségéig terjedt. Emmanuel Macron bírálói a választási kampány, a szokásos francia önérdek és a hagyatékán gondolkodó jupiterista elnök intellektuális hiúságának keverékének nevezték.
1940-ben, miután Franciaországot legyőzte a náci villámháború, Marc Bloch történész elítélte országa két világháború közötti elitjét, amiért nem nézett szembe az előttük álló fenyegetéssel. Ma Emmanuel Macron Blochot idézi figyelmeztetésként, hogy Európa elitjét ugyanez a végzetes önelégültség keríti hatalmába.
Bárcsak igazuk lenne! – írja az Economist, hozzátéve: valójában Macron üzenete éppoly meggyőző, mint amennyire riasztó. Az interjúban arra figyelmeztetett, hogy Európát közvetlen veszély fenyegeti, kijelentve, hogy “a dolgok nagyon gyorsan széteshetnek”. Arról is beszélt, hogy Európa biztonságossá tételéhez még rengeteg munka vár rá. De az otthoni népszerűtlenség és a Németországgal való rossz kapcsolatai is gyötrik. Más borúlátókhoz hasonlóan ő is azzal a veszéllyel néz szembe, hogy üzenetét figyelmen kívül hagyják.
Macron figyelmeztetésének mozgatórugója az ukrajnai invázió. A háború megváltoztatta Oroszországot. A nemzetközi jogot semmibe véve, nukleáris fenyegetéseket megfogalmazva, nagymértékben befektetve a fegyverkezésbe és a hibrid taktikákba, “az agressziót a konfliktusok minden ismert területén” elfogadta. Most Oroszország nem ismer határokat – állítja. Moldova, Litvánia, Lengyelország, Románia vagy bármely szomszédos ország célpontja lehet. Ha Ukrajnában győz, az európai biztonság romokban hever.
Európának fel kell ébrednie erre az új veszélyre. Macron nem hajlandó visszalépni februári nyilatkozatától, miszerint Európának nem szabad kizárnia, hogy csapatokat vezényeljen Ukrajnába. Ez egyes szövetségesei körében elszörnyedést és dühöt váltott ki, de ő kitart amellett, hogy óvatosságuk csak Oroszországot bátorítja a továbblépésre: “Kétségtelenül túlságosan is tétován határoztuk meg a fellépésünk határait valakinek, akinek már nincsenek, és aki az agresszor”.
Macron ragaszkodik ahhoz, hogy bárki legyen is a Fehér Házban 2025-ben, Európának le kell ráznia magáról az évtizedek óta tartó katonai függőséget Amerikától, és ezzel együtt azt a fejjel a homokban tartást. “Az én felelősségem” – mondja – “hogy soha ne hozzam [Amerikát] olyan stratégiai dilemmába, amely az európaiak és [saját] érdekei közötti választást jelentené Kínával szemben”. Felhívja a figyelmet arra, hogy hónapokon belül “egzisztenciális” vitára kerül sor. A nem európai uniós országok, például Nagy-Britannia és Norvégia bevonásával ez új keretet teremtene az európai védelem számára, amely kevesebb terhet ró Amerikára. Hajlandó tárgyalni a francia atomfegyverek által nyújtott védelem kiterjesztéséről, ami drámai módon szakítana a gaullista ortodoxiával, és átalakítaná Franciaország és Európa többi része közötti kapcsolatokat.
Macron második témája, hogy riasztó ipari szakadék nyílt meg, mivel Európa lemaradt Amerika és Kína mögött. Macron úr számára ez egy szélesebb körű függőség része az energia és a technológia területén, különösen a megújuló energiaforrások és a mesterséges intelligencia terén. Európának most kell reagálnia, különben talán soha nem éri utol a lemaradását. Szerinte az amerikaiak “már nem próbálják rávenni a kínaiakat, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi kereskedelem szabályaihoz”. Az inflációcsökkentési törvényt “koncepcionális forradalomnak” nevezi, és azzal vádolja Amerikát, hogy Kínához hasonlóan támogatja kritikus iparágait. “Nem lehet úgy folytatni, mintha ez nem történne meg” – mondja.
Macron megoldása radikálisabb annál, minthogy egyszerűen azt kéri, hogy Európa feleljen meg az amerikai és a kínai támogatásoknak és védelemnek. Azt is szeretné, ha Európa működésében mélyreható változás állna be. Megduplázná a kutatási kiadásokat, deregulálná az ipart, felszabadítaná a tőkepiacokat és növelné az európaiak kockázati étvágyát. Megveti a támogatások és szerződések kiosztását, hogy minden ország többé-kevésbé azt kapja vissza, amit beletesz. Szerinte Európának specializációra és méretgazdaságosságra van szüksége, még akkor is, ha egyes országok vesztesek lesznek.
A választók érzik, hogy Európa biztonsága és versenyképessége sérülékeny. És ez elvezet Macron harmadik témájához, amely az európai politika gyarlósága. A francia elnök különös megvetéssel tekint a populista nacionalistákra. Bár nem nevezte meg, az egyik ilyen Marine Le Pen, akinek ambíciói vannak arra, hogy 2027-ben leváltsa őt. Egy vágtató világban az üres ígéreteik a saját országaik megerősítésére, ehelyett megosztottságot, hanyatlást, bizonytalanságot és végül konfliktust eredményeznek.
Macron elképzelései – íja az Economist -, valódi erővel bírnak, és a múltban előrelátónak bizonyultak. Megoldásai azonban problémákat vetnek fel. Az egyik veszély az, hogy valójában alááshatják Európa biztonságát. Tervei eltávolíthatják Amerikát, de nem sikerül hiteles európai alternatívával betölteni a hiányt. Ezáltal Európa kiszolgáltatottabbá válna Oroszország rablásainak. Ez Kínának is megfelelne, amely már régóta arra törekszik, hogy Európával és Amerikával külön-külön, ne pedig szövetségben foglalkozzon.
Tervei magának az EU nehézkes struktúrájának is áldozatául eshetnek. A 27 hatalomra éhes kormánynak át kellene adnia az adózás és a külpolitika feletti szuverén ellenőrzést, és nagyobb befolyást kellene biztosítania az Európai Bizottságnak, ami nem tűnik valószínűnek. Ha Macron iparpolitikája végül több támogatást és védelmet hoz, de nem deregulációt, liberalizációt és versenyt, az éppen azt a dinamizmust terhelné, amelyet erősíteni próbál.
Az utolsó probléma pedig az, hogy Macron bukhat a politikájában – részben azért, mert otthon népszerűtlen. Azt hirdeti, hogy Európában kell gondolkodni, és hátra kell hagyni a kicsinyes nacionalizmust, de Franciaország évek óta blokkolja a Spanyolországgal való villamosenergia-összeköttetések kiépítését. Figyelmeztet Le Pen asszony fenyegető veszélyére, de eddig nem sikerült olyan utódot kinevelnie, aki képes lenne őt búcsúztatni. Németország kancellárjának, Olaf Scholznak a segítsége nélkül nem tud olyan programmal foglalkozni, amely a háború utáni két nagy vezetőt, Charles de Gaulle-t és Konrad Adenauert is megterhelte volna. Pedig a kapcsolatuk borzalmas.
Végezetül – fejti ki az Economist szerzője – Macron világosabban látja az Európa előtt álló veszélyeket, mint bármely más nagy ország vezetője. Amikor a vezetői képességek hiányoznak, van bátorsága a történelem szemébe nézni. Európa számára az a tragédia, hogy Franciaország Kasszandrájának szavai süket fülekre találhatnak.
Érsek M. Zoltán
