A cégvezetők mindig is igyekeztek elegánsan öltözködni, persze nem feltétlenül önmagáért a divatozásért és természetesen a lehetőségeikhez képest. Ez utóbbit a fiatal generációnak nehéz értelmezni, pedig nem érdektelen, hogyan is volt ez apáik, nagyapáik korában? Menedzserdivat a szocializmus éveiben? AzÜzlet.hu vezetési tanácsadója ezúttal időutazásra hívja olvasóit.
Divat, ízlés, kor, VOR! – így hangzott a meglepően sok közül az egyik divathirdetés a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. De mi az a VOR? A korszak egyik sztár textilkonfekció vállalata, a Vörös Október Ruhagyár.
De az akkori divat állami „nagyágyúi” között tartották számon többek között a Május 1 Ruhagyárat, a ZAKO-t (Zalaegerszegi Konfekciógyár), a Soproni Ruhagyárat valamint a szombathelyi Styl-t, amely döntően exportra termelt. Ruhagyár ruhagyár hátán – abban az Fidőben fénykorát élte a hazai textil- és ruhaipar -, s az emberek jelentős része mégis nyugati vagy jugoszláv divatipari „cuccok” iránt vágyakozott. Vajon miért?
Repülőtér és harmonika nadrág
Évtizedeken át az a mondás járta (ráadásul nem is minden alap nélkül), hogy a világ minden repülőterén messziről meg lehetett ismerni a kelet-európaiakat, elsősorban a férfiakat. (A hölgyek még a szűkös, nyugati import nélküli években is igyekeztek divatosan öltözködni, ha másként nem ment, akkor maguk, vagy varrónőik nyugati szabásminták alapján készítették el a ruhákat nagy fantáziával. A szövetboltok választéka távolról sem volt szegényes, döntően hazai és kelet-európai kelméket kínáltak, a minőség viszont sok kívánnivalót hagyott maga után.)
A férfiak többnyire rossz minőségű, rossz szabású szürke öltönyt viseltek. Akkor volt divatban a harmonika nadrág szó, amely azt jelentette, hogy a nadrágok nagyon gyűröttek voltak, ritkán láttak vasalót. És tisztítót. Ehhez társult a rossz minőségű, többnyire kitaposott, kissé koszos és ferde sarkú cipő bokafix zoknival. Az „egyenruhához” tartozott még a gyűrött fehér ing vagy a műszálas ingpulóver.
A kabátokat, öltönyöket, zakókat, ingeket, cipőket, stb. többnyire az állami áruházakban és úgynevezett ruházati boltokban vásárolták meg az emberek. (Érdemes megjegyezni, hogy egy öltöny ára mintegy 3 heti átlagfizetéssel volt egyenlő, egy havi átlagkeresetből legkevesebb egy tucat inget vagy 3-4 pár cipőt lehetett vásárolni a hatvanas évek végén.) Az igényesebb és vastagabb pénztárcájú vásárlók a jobb vagy jó minőségű hazai és korlátozott mennyiségű nyugati holmikat Budapesten többek között a Luxus Áruházban, az Aranypók üzleteiben és a gyors ütemben növekvő számú jól menő belvárosi maszek boltban szerezték be. Virágzott a nyugati rokonoktól érkezett csomagokból való árusítás és elszórtan a turista import.
Ég és föld
A cégvezetők igyekeztek elegánsan öltözködni a lehetőségekhez képest, különösen azok, akik külföldön vagy idehaza tárgyaltak vállalatuk nyugati partnereivel. A hetvenes években már nem csak a külkereskedők utaztak nyugatra iparvállalati partnereikkel, hanem az egyre nagyobb számban külkereskedelmi jogot kapott termelő nagyvállalatok szakemberei is. Az akkori kifejezéssel élve, hivatalos magyar utazóknak nem volt nehéz észrevenni, mennyire rosszul öltözöttek tárgyalópartnereikhez képest. Ez utóbbiak is főleg konfekció termékeket hordtak, csak a minőség, a szabás, az alapanyagok jelentettek ég és föld különbséget.
Műszálas kabátok és öltönyök, műanyag nyakkendők, nyloningek, rossz bőrből készült cipők az egyik oldalon, kiváló szabású gyapjúkabátok és -öltönyök, selyemnyakkendők, puplin ingek, finom bőrből készült, jó formájú cipők a másik oldalon. Nem túlzás, de szegény rokonnak éreztük magunkat öltözékünk miatt is, noha a nyugati partnerek még a leghalványabb utalást sem tették a „lemaradásra”.
„Vadászat” a külföldi áruházakban
Mit lehetett tenni ennek a kelet-nyugati öltözködési „szakadéknak” az áthidalására? (Mielőtt a szerzőt az egyoldalúság vádja érné, ismételten hangsúlyozni kell, hogy a női menedzserek és utazók öltözete, sminkje, egész megjelenése közel állt a nyugati hölgyekéhez.) A munkájuk miatt rendszeresen külföldre utazók szabad idejükben rendszeresen járták az áruházakat: például Londonban a Marks and Spencert, Zürichben a Jelmolit, Stockholmban az Aahlenst, Madridban az El Corte Inglest, Párizsban a Lafayettet, Bécsben a Gerngrosst.
Sokszor magyar és kelet-európai szótól voltak hangosak ezek, az akkor itthon elérhetetlen minőséget kínáló áruházak. Pedig odakint ezek az áruházak az ottani átlagos színvonalat képviselték. A hatalmas választék, a kellemes illatok, a figyelmes kiszolgálók és sok esetben az árak elszédítették a „kóborló” és az árleszállításokat kereső, KGST-országokból érkezett látogatókat. (A fiatalabb olvasók tájékoztatására: a KGST, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa az európai szocialista országok gazdasági szervezete volt, amolyan igen kezdetleges integráció.)
Napidíj, valutacsempészés
Természetesen nem volt szabad semmit átszámítani forintra, hiszen az árak nem a magyar keresetekhez voltak igazítva. Miből lehetett akkor egy-egy kiutazás alkalmával itthoni megvarrásra szövetet, inget, cipőt, pulóvert, szabadidő-ruhát és még valami apró ajándékot is vásárolni a kollégáknak a családtagoknak?
Egyrészről a napidíj erőteljes spórolásából, másrészről a nem kis kockázattal kicsempészett keményvalutából. (A forint konvertibilissé tétele előtt a nyugati valuták többsége úgynevezett kemény, átváltható valutának számított.) A keményvaluta cipőben, könyvben vagy más módon való kicsempészése nem volt veszélytelen, ugyanis, ha a magyar határon a vámos megtalálta a pénzt, annak egyik következménye az utazástól való féléves, éves, vagy egyéb eltiltás volt, az összeg nagyságától függően.)
Az akkori napidíjrendelet szerint a napidíj 10 százalékát reggelire, 30-30 százalékát ebédre és vacsorára kellett fordítani, 30 százaléka pedig megtakarítható volt. (A tömegközlekedési, hivatalos vendéglátás, taxi és egyéb dologi költségeket jegy, számla, ellenében el lehetett számolni.) Ha a szálloda árában benne volt a reggeli, akkor hazaérkezés után „azt” a 10 százalékot vissza kellett fizetni a kiküldő szervezetnek. A napidíjak meglehetősen alacsonyak voltak, a megtakarítható 30 százalékból sokat nem lehetett vásárolni.
Májkrém, téliszalámi, keménytojás
A hivatalos kiutazók „felszereléséhez” évtizedeken át hozzátartozott a dobozos májkrém, a téliszalámi, a gyulai kolbász, a háromszögletű sajt és a keménytojás. Sokak számára ez volt az ebéd vagy a vacsora nap mint nap a szállodai szobában.
Persze a szemetet nem illett a szoba szeméttárolójában hagyni. Ahogy ildomos volt a kimosott fehérneműt és inget is hajszárítóval gyorsan megszárítani, szállodai mosatásra ugyanis nem jutott a napidíjból, illetve azt nem lehetett költségként elszámolni.
A külföldi tárgyalópartnerek általában tisztában voltak a magyar napidíjakkal, ezért a kiutazókat többször látták vendégül ebédre vagy vacsorára a kint-tartózkodás idején.
Legendás történet a hetvenes évek elejéről: egy magyar külkeres Helsinkiben a patinás Marski szállodában lakott és reggel 9 órára beszélt meg találkozót finn partnerével a hotel előcsarnokában. Jól bereggelizett a hazaiból szobájában, majd az üres májkrémes dobozt, a paprika csumát, a szalámi és a tojás héjat betette egy nejlonzacskóba azzal a céllal, hogy az első szobán kívüli szemetesbe azt bedobja.
Hosszú márványlépcsősor vezetett az előcsarnokba. Hősünk megbotlott, táskájával együtt repült a zacskó is, amely kibomlott és a májkrémes doboz csilingeléssel bukfencezett végig a lépcsőn, miközben a tojáshéjak szétterültek. Döbbenten nézte a történést az előcsarnok nagy számú közönsége. Magyar szemtanúk szerint a jelenet igencsak hasonlított ahhoz, amikor Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjében egy magára-hagyott gyerekkocsi gurul le méltóságteljesen és vészjóslóan az odesszai lépcsőn.
„Rendesen” felöltözni
Tizenöt-húsz kiutazás során meg lehetett takarítani annyi pénzt, hogy odakint „rendes”, divatos, jó minőségű holmikból fel lehessen öltözni, s a kisebbségi érzés el is múlt. Sok kiutazó nem külföldön vásárolt, hanem megtakarított pénzét az úgynevezett diplomataboltban tartotta számlán, ahol ugyan meglehetősen kis választékban, de szintén fel lehetett színvonalasan öltözni. Ebben a boltban – később áruházban – a textiltermékektől, a kozmetikumokon, italokon, édességeken át a műszaki cikkekig mindent meg lehetett vásárolni. (A megtakarítás jogosságáról és összegéről a kiküldő intézmény adott igazolást a Konsumex Diplomatabolt számára.)
Visszatérve a menedzser-divatra: a hetvenes évek előrehaladtával a hazai szervezeti és vállalati felső vezetők mind elegánsabbak lettek, egyre jobb minőségű külföldi „cuccokat” viseltek. Egyrészről a külföldi „portyázások” beszerzései, másrészről a hazai szabóságok jóvoltából. Mind többen csináltattak maguknak kabátot, zakót, öltönyt a külföldön megvásárolt szövetekből, sőt az állami és a szövetkezeti szabóságok már maguk is széles angol és német szövetválasztékkal rendelkeztek és minőségi ingeket is tartottak. (Az akkori pletykák szerint a párt és állami vezetők egy úgynevezett diplomata-szabóságban varrathatták meg ruháikat igencsak jutányos áron.)
Sokat javított a menedzseri divaton és megjelenésükön a „jugoszláv csatorna”. Nyugathoz képest könnyebb volt abban az időben Jugoszláviába utazni, hivatalos útra pedig különösen. Miután kétmillió jugoszláv vendégmunkás dolgozott Nyugat-Európában, hazautalásaik egy részét a belgrádi kormány a belföldi áruválaszték bővítésére fordította. Egyrészről nyugati holmikat lehetett a boltokban vásárolni, másrészről a fejlett hazai textil- és cipőipar magas minőségű termékeket gyártott.
Kereskedelem a pult alatt
Egy másik öltözködési „csatorna” volt a borravalóért „pult alatti” áru. Igy hívták azokat a termékeket, amelyeket a boltokban ki sem tettek, hanem a raktárban, vagy a pult alatt tárolták. 100-200 forint csúszópénzért a „bennfentesek” vásárolhattak maguknak a Styl ruhagyár úgynevezett exportból visszamaradt, magas minőséget és szabást képviselő termékeiből, vagy éppen a vajdasági muraszombati ruhagyár nyugati minőségű és szabású felsőruházataiból.
Beindult a bevásárló-turizmus
A hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején társasutazás, egyéni utazás vagy éppen meghívás keretében már sokan utaztak turistaként, vagyis nem hivatalos utazóként Nyugat-Európába és az óceán túlsó partjára. Ekkor már jól ismertek voltak idehaza is a vezető nyugati divatipari, műszaki és óra márkák (Lacoste, Ralph Lauren, Gucci, Rolex, Cartier, stb.), amelyek akkor amolyan státusz szimbólumnak is számítottak. A turisták egy része eredetit vásárolt, de a többségnek csak a hamisítványokra jutott pénze.
Világútlevél: hurrá utazunk! (és vásárolunk!)
Mindezek oda vezettek, hogy az emberek, mindenekelőtt a vállalati vezetők egyre több figyelmet fordítottak öltözködésük minőségére, megjelenésükre, sőt már a márkák viselésében is vetélkedés alakult ki.
Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években a volt szocialista országok közül idehaza voltak a legjobban öltözöttek az emberek, sőt az üzletekben és az áruházakban (különösen a Skálában) mind több jó minőségű, divatos nyugati holmit lehetett vásárolni, szélesedő választékban.
A nyolcvanas évek második felében eljött a „világútlevél” korszaka, amikor már tömegek utaztak Nyugatra (főleg Ausztriába), nem elsősorban múzeumlátogatási, hanem bevásárlási céllal. S a nyugati árukra „kiéhezett” vásárlók nem csak az Ausztriában viszonylag olcsó jugoszláv Gorenje hűtőládákat hoztak haza a Trabant tetején. Sok pénzt költöttek divatos, minőségibb ruhára, cipőre, kiegészítőkre. Ki ne szeretett volna, szeretne elegáns, divatos lenni?
Dr. Gonda György, CMC
vezetési tanácsadó
Certified Management Consultant
