Egymásután három hivatali periódusra kapott bizalmat az első magyar származású polgármester, Svájcban. Funk István nemcsak arra büszke, hogy idegenként elfogadták, hanem arra is, hogy miután veszteséggel vette át a Bern adminisztratív körzetéhez tartozó város, Zollikofen költségvetését, azt nyereséggel adta át, amikor nyugállományba vonult. Rendhagyó portré az egyetlen magyar-svájci polgármesterrel.
Hogyan lesz valaki magyar származásúként polgármester Svájcban, ráadásul három cikluson át, 12 évig egyhuzamban? Funk István Budapesten született és édesapjával ’56-ban emigrált Svájcba. A magyar emigráció legendás bajorországi gimnáziumába járt Kastl-ba, majd Bázelben végezte a közgazdasági egyetemet. Mindig élénken érdeklődött a közélet dolgai iránt. Azt mondja: nem elég, hogy az ember az öklét a zsebében tartja, és nézi, mit csinálnak a politikusok, ha véleménye van, tennie is kell valamit azért, hogy beleszólhasson városa közügyeibe.
A foci is segített
Először is belépett a svájci Szabad Demokrata Pártba az FDP-be, és ahogy mondja, ha az ember tagja lesz egy ilyen szervezetnek és elmegy az összejöveteleire, mindig keresnek olyan embert, aki dolgozni akar és képes felvállalni a fontosabb ügyeket. Akár az elnökségbe is beválaszthatják. Funk Istvánnal így történt. A választások idején szükség volt olyan fiatalokra, akik hajlandóak voltak komoly feladatot vállalni a városi parlamentben, azaz a helyi önkormányzatban. Így választották be a 40 tagú Zolikoffen-i városi parlamentbe, ahol 16 évig tevékenykedett a nyolcvanas-kilencvenes években.
Mivel Svájcban rendkívül zárt a társadalom, felmerülhet a kérdés: miként lehet ott egyáltalán magyarként érvényesülni? Nos, például a sport segíthet. Funk István focizott, és így nemcsak a futball csapatba, hanem egy jó társaságba is bekerült. Mert meggyőződése, hogy nem szabad zárkózottnak lenni: a nyitottság nagyon fontos ahhoz, hogy az embert elfogadják. Főleg ha nemcsak kritizál, hanem dolgozik és megoldásokat is kínál.
Izgalmas kérdéskör: hogyan működik egy helyi önkormányzat Svájcban – vagy ahogy ott nevezik, parlament -, milyen alapon hozzák a döntéseket, miképpen tervezik meg a költségvetést? Nos, a főpolgármester és a 6 tagú tanács készíti el a költségvetést, azt fogadja el a parlament. Sajátos szabály, hogy egymillió svájci frank értékhatárig a tanács dönthet, plusz a polgármester. Ha egy fejlesztés értéke meghaladja ezt az összeghatárt, már a parlament határoz. A legnagyobb értékű, kiemelkedő jelentőségű beruházások tekintetében pedig a helyi lakosok döntenek, népszavazással. (Svájcban a 8000 lakos alatti településeken nincs függetlenített polgármester, a kisebb falvakat félállásban vezetik azok, akiket erre a posztra megválasztanak. Az egészen kis lélekszámú falvakat pedig összevonják – már ami az irányítást illeti.)
Polgármester kettős állampolgársággal
Mivel emigránsként mindig duplán kellett teljesítenie, Funk István számára sosem volt kérdés, hogy keményen meg kell dolgoznia a sikerért. Ezért a parlamentben is aktív és konstruktív volt, aminek eredményeként 1999-ben megválasztották a helyi parlament elnökének. Ez a legmagasabb rang a város vezetésében, amit azonban csak egyszer tölthet be az ember az életében. Érdekesség, hogy mivel a szokás szerint az egész parlament minden tagja, együtt, de a saját költségén látogat el a parlament elnökének szülővárosába, Funk István, Budapestre szervezte meg ezt a három napos látogatást.
Időközben viszont a városnak már majdnem tízezer lakosa lett, kellett tehát egy főállású polgármester. Mivel Svájcban a polgármester kivételével minden városi vezetőnek megvan a maga privát állása, Funk István esetében sem volt ez másként: egy nagy cég igazgatósági posztját hagyta ott azért, hogy induljon a megmérettetésen, amibe a pártoknak is van beleszólásuk, hiszen ők állítanak polgármester jelölteket, akiknek 50+1 százalékkal kell győzniük a népszavazáson. Végül megnyerte a választást, és még zsinórban a többi hármat is.
Svájcban ugyan a teljesítmény az első, de az is fontos, hogy a polgármestert jól ismerjék a városban. Funk István négy évig vezette a helyi futball klubot, ott jártak a gyerekei iskolába, szinte minden társasági rendezvényen részt vett. Az emberek így tudták, hogy ki az a Stefan, mint ahogy azt is, hogy magyar születésű, és hogy kettős állampolgár 1968 óta. (Svájc és Magyarország között akkor már létezett erről egyezmény.) Funk István máig őrzi azt az újságot, amiben sokan gratuláltak a város lakóinak – méghozzá a merészségükért! -, hogy egy kettős állampolgárt választottak meg a város első emberének.
Városi vezetők, mellékállásban
Funk István azt mondja, a meseszép helvét országban az új vezető nem szokta elbocsátani a régi alkalmazottakat, igaz, nem is a pártszemlélet dominál. Neki 65 alkalmazottja volt, ebbe bele tartozott az is, aki takarította az utcát, kukákat ürített ki, a temetőben sírt ásott, de az is, aki az irodában könyvelt egy íróasztal mellett.
Szintén nagy különbség, – a hazai viszonyokhoz képest – hogy akik a városházán dolgoznak, nem lehetnek párttagok és nem is politizálhatnak. A szokásoknak megfelelően a hattagú városi tanács tagjai nem fő állásban vállalták a különféle feladatköröket, közte a pénzügyi, a szociális, vagy éppen az építészet terület irányítását.
A pártok, persze azért ott is pártok, tehát vitáznak. Az év 9 hónapjában van parlamenti (önkormányzati) ülés, ami este 6-kor kezdődik, és este 11-ig, olykor éjfélig. Napközben pedig a főállású polgármester kivételével mindenki a rendes állásában dolgozik. A parlament tagjai „üléspénzt” kapnak, de csak ha jelen vannak. Aki hiányzik, nem kap juttatást, akkor se, ha beteg vagy elutazott. Ez vonatkozik a hat tagú tanács tagjaira is. (A svájci városok polgármesterei között szoros a kapcsolat. Minden két hónapban üléseznek a környező települések vezetői, amikor megbeszélik a régiós, megyei teendőket és döntéseket hoznak, például a mindenkit érintő közlekedési kérdésekben.)
A svájci városok fő bevétele a különféle adókból keletkezik, amelyek egyharmada a városnál marad, másik harmada a megyét gazdagítja, a maradék pedig az államkasszát. Bizonyos kiadásokat, bérköltségeket megyei kasszából fizetnek, mint például a tanárok fizetését, és van, amikor az állam nyúl a zsebébe.
Adósságcsökkentés adócsökkentéssel
De miközben azt hinnénk, hogy az alpesi országban minden a gazdagságról szól, az önkormányzatok esetében messze nincs ez mindig így. Funk István nem éppen a dicsőségmenetben vette át a település vezetését, mert annak 34 millió franknyi (nagyjából egymilliárd forint körüli) adóssága volt. Közgazdászként ezért azt tartotta a legfontosabb feladatának, hogy minimalizálja a hiányt, amihez a kedvező gazdasági környezet is jó alapot adott. Ám miközben sokan adóemelésben gondolkodtak volna, ő unortodox módon éppen, hogy csökkentette azt.
„Mindenki azt mondta, nem vagyok normális, de a nép elfogadta a koncepciómat. Felismerték, hogy több céget tudtok a városba csábítani, több munkahelyet tudok teremteni, ha kisebb lesz az iparűzési adó, mint a környező településeken. Magam kerestem fel azokat a cégeket, akik érdeklődést mutattak és elmagyaráztam nekik miért lesz jobb helyük nálunk, mint másutt. Beszéltem az alacsonyabb adókról, de ha kellett más – például infrastrukturális – juttatásokat is felajánlottam a számukra. Nemcsak svájci cégekben gondolkodtam, köztük volt például az Aldi is. Tizenkét év alatt ezer új munkahelyet teremtettem és körülbelül ennyi új lakossal bővült a városunk létszáma is.
Ezzel párhuzamosan elkezdtem építtetni a lakásokat is, hogy a hozzánk érkező vállalkozásokkal egyidőben a betelepülő munkavállalóknak is legyen lakásuk, ami azért is fontos volt, mert elvégre az emberek ott fizetik az adót, ahol laknak. Ennek eredményeként pedig folyamatosan növekedett a bevételünk és a 12 év alatt elértem, hogy a 34 millió mínusz 14 millió franknyi pluszba forduljon át.” – emlékszik vissza.
Ahogy mondja, a bér- és öröklakások a svájci városokban pályázat eredményeként épülnek: több mérnöki irodát versenyeztettek, majd a terveket egy kiállítás keretében bemutatták a lakosságnak, akik szavazhattak a legrokonszenvesebbekre. Amelyik tervpályázat nyert, az a mérnöki iroda, építészeti stúdió bízhatta meg a kivitelezőt. A dologban az a legszebb, hogy mindez magának a városnak egy fillérjébe sem került, igaz a telkeket induláskor, gyakorlatilag ingyen kapták meg a befektetők. Akik így először bérelték a területet, hogy az építkezésre és az üzletre koncentrálhassanak, majd ha beindult az üzlet, akkor vették meg a telket, ami nagy biztonságot adott a folyamatos fejlesztések tőkeellátottságának megteremtéséhez. A bér és öröklakás épitéséhez való telkeket egyébként Svájcban, 90 százalékban privát emberek adják el, de ha a város is ezt az utat járja, a rendelkezésére álló földterületet nem értékesítheti olcsóbban, mint a többiek.
A választók körében nagy elismerést kiváltó konstrukció lényege ugyanis az volt, hogy így az elmaradottabb városrészek is fejlődhettek, miközben a kivitelező a megfelelő gépek megvásárlására és a legjobb minőségű épület létrehozására fordíthatta a tőkéjét. Ennek a szemléletnek jó példája az is, hogy miként újítottak fel a város számára is gazdaságosan egy idősotthont. Ha nekik kellett volna rendbe hozni, az sok millió frankba került volna, ami soha nem térült volna meg. Ezért aztán rábeszélt egy befektetőt arra, hogy ne irodaházakat építsen a városba, mert abból már nagyon sok van, hanem inkább egy új idősotthonba invesztáljon, mert az jobb üzlet lehet – amit aztán nem is bánt meg a partner, miközben Zollikofeen egy olyan színvonalú, új idősotthonnal gazdagodott, amiről álmodni sem mertek volna a helyiek. (A kihívást jelzi, hogy Svájcban külön jogszabály írja elő, hogy az idős otthonokban élőknek saját szobával kel rendelkezniük, tusolóval, vécével. De kétszemélyes szobákat is szoktak kialakítani, házaspároknak. A nyugdíj ott két részből tevődik össze: az állami nyugdíjból és abból, amit az a munkahely biztosít, ahol az illető dolgozott. Ha valakinek a nyugdíja nem elég, hogy beköltözzön egy ilyen otthonba, a különbözetet az állam fizeti.)
A polgármester, aki sírt ásott
Annak kapcsán, hogy mielőtt bejelentette nyugállományba vonulását, háromszor is polgármesternek választották, Funk István a nyilvánvaló sikerek mellett azt is fontosnak tartja, hogy az emberek érezték, hogy ő a „nép embere”, aki beül a kocsmába, és beszélget a helybéliekkel, amikor vásárol. De emellett azt is meg akarta tapasztalni, hogy miként dolgoznak a város szolgálatában álló munkások.
„Megmondtam a városgazdálkodási vezetőnek, hogy én egy hétig együtt fogok velük dolgozni, azzal a feltétellel, hogy nem sajnálnak, hanem rendesen úgy kell melóznom, mint a többieknek. Hatkor fölkelni, hétkor bent lenni, úgy, hogy egyik nap a kukás autó hátulján szedem össze a szemetet, másik nap pucolom a WC – t, vagy ásom a sírt a temetőben. Engem ezért is szerettek meg, és ezt a szeretetet ma is erősen érzem.”
Funk István azt mondja amellett, hogy idegenként is elfogadják és megbecsülik, szeretik abban a Svájcban, ahol ez nemigen szokás, arra a legbüszkébb, hogy teljesítette a vállalt feladatát: kivezette a gazdaságilag erősödő, lélekszámban gyarapodó Zollikofent az adósságból. Ami szerinte a legfontosabb különbség a magyar és svájci viszonyok között, hogy ott a polgármester nem politikus. Sőt, ha szükséges, még a saját pártja ellen is föllép, ha valamelyik terv nem a város érdekét szolgálná.